Már megint eltelt 1 hónap, mióta nem jelentkeztem. Hihetetlen, milyen sebességgel telik az idő, és az is, mik történnek velem. Ezt az 1 hónapot leginkább a lelki válságom jellemezte. Voltam szuper állapotban, amikor imádtam Svájcot, nevettem, nem lehetett „lelőni" sem, pörögtem ezerrel és toltam a poénokat, majd volt olyan napom, vagyis napjaim (4-5), amikor sírtam, amikor kiborultam és nem akartam semmit csak elbújni a világ elől. Szerencsére ilyenkor mindig jött valaki, aki kihúzott a gödörből, akivel tudtam beszélni, aki biztatott és mellettem volt... de nem rohanok ennyire előre, kezdem az utolsó 2 mérkőzésünkkel. 

Már korábban kiderült, mely csapatok a playoff-playout szereplői, ezért az utolsó 2 fordulónak nem volt jelentősége a bajnokság kimenetelét illetően. Természetesen mindenki nyerni akart, voltak akik utolsó meccsükön léptek pályára egy SML csapatban, volt aki 8-9 év után befejezte floorball pályafutását és szépen akarta lezárni ezeket a hosszú, felejthetetlen éveket, és voltam én, aki egyszerűen csak élvezni akarta a játékot a példaképével, ha már egyszer megadatott nekem, hogy egy ilyen nagyszerű játékossal játszhatok együtt. Aldo ezt megérezte és a Dürnten elleni meccsen berakott kezdőnek Herbie és Sarah mellé. Igazából már a buszon tudtam, hogy így fogunk játszani, egész héten együtt készültünk és nagyon sikeres hármast alkottunk elől. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalmak egyike, amikor bajnoki mérkőzésen játszhatok Herbievel. Ő volt az, akire már kijövetelem első hétvégéjén (2010. augusztus) felfigyeltem és akiről ezt írtam egy edzőtábor után: „Nincs olyan dolog, amit ne tudna megcsinálni ütővel. Nem tudom, mennyit kellett gyakorolnia, de szerintem évekig az ütőjével aludt.” Ezt még mindig így gondolom. Viszont most azt is hozzá tenném, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Rengeteget tanultam tőle, tanított edzés után, segített edzés közben és biztatott, amikor a „nem tudok floorballozni” időszakomban jártam. Ha ő azt mondta, „öröm veled játszani”, akkor bármi is történt utána, nagy mosoly volt az arcomon és csak erre gondoltam. Szerencsére ő is szeret(ett) velem játszani, múltkor meg is említette, hogy szól Dietlikonnak, igazoljanak már le engem is, hogy továbbra is együtt lőhessük a gólokat. :)
A meccsen aztán olyan nyugodt, kiegyensúlyozott voltam, mint még soha. Otthon éreztem magam a pályán. Az első gólt én lőttem, és még az első harmadban közel voltam a 2. találathoz is, de a kapufa ellenem volt. 














A vége 3-2 nekünk. Nagyon nagy öröm volt, a mi sorunk végig együtt maradt, Aldo nem változtatott, hiszen jól dolgoztunk mind támadásban, mind védekezésben. Hazafelé Aldoval nagyon sokat beszélgettem, tulajdonképpen az út 3/4 részét, vagyis közel 1,5 órát. Nagyon megbízom benne és fontos a véleménye, sokat adok arra, amit ő mond. 
Másnapra hulla fáradtan indultam a csarnokba. Éreztem azt a 3 hetet, amíg betegeskedtem és összesen 2 edzésen jelentem meg, 2 meccsen játszottam. Az első harmadot végig küzdöttem, aztán kaptam egy kis pihenőt, a 2. harmadot ültem, majd az utolsó harmadra ismét beszálltam. 4-0-ra nyertünk a Zug ellen, akik ellen eddig mind a 2x büntetőkkel kaptunk ki. Így tehát sikerekkel zártuk le a szezont, de ez is csak az 5. helyhez volt elegendő. Mivel számunkra befejeződött a bajnokság, a megérdemelt 2 győzelem után kaptunk 1 hét pihenőt.
















A héten a családnál 2x 3 órára megjelentem, a gyerekek egyre jobban megkedveltek, Navid mindig mosolyog, amikor meglát, Nevin pedig újabban rögtön megölel, ahogy belépek az ajtón. Pénteken jött értem Aldo és mentünk együtt Burgdorfba, ahol megbeszélésem volt az UHV Skorpion Emmental csapat edzőivel. Vagyis, Brunoval és Aldoval. :) Aldo már többször mondta, vinni akar magával, és amint vége a bajnokságnak, sort kerítünk a tárgyalásra. Valóban nem kellett sokat várnom, hamar kapcsolatba léptek velem. Kb. 1,5 órát beszélgettünk, elmondtam az én részemet, mire van szükségem, mit kell biztosítaniuk, majd a részletek letisztázása után abban állapodtunk meg, hogy haza megyek, átgondolom, mit akarok, maradni Svájcban vagy haza költözni, ha maradni, hol szeretnék játszani, melyik csapatnál, és utána újra beszélünk.
Annyira szép idő volt, hogy egy szál pólóban kiültem a csarnok melletti térre és zenét hallgattam. Csak 1,5 óra múlva kellett elhoznom a gyerekeket a bölcsődéből, így élveztem a napsütést. Munka után, este jött Sana, a kapusunk és Teo, a szlovák válogatott menedzsere. Mind a ketten Gerlafingenben aludtak nálam. Csak én voltam otthon, Ela dolgozott, Sophia pedig a svéd barátnőjénél aludt. Az este folyamán beszéltünk mi magyarul, angolul, németül, néha Teo szlovákul vagy lengyelül szólt hozzám, majd mikor nem kapott választ rájött, hogy valamit elrontott. :) Vicces egy este volt. Másnap reggel, épp amikor ébredeztem, kopogtatnak az ajtómon. Meglepi reggeli Teótól. Ha tudnátok, mennyire finom volt és milyen régen csinált nekem valaki reggelit... :)
Aztán gyorsan elkészülődtünk, mentünk Bernbe, ahol Sananak időpontja volt fodrászhoz. Amíg ő levágatta a haját, mi bóklásztunk a városban, pénzváltót kerestünk Teóval. Meg is találtuk, majd 2 perccel később már hívott is Sana, hogy végzett. Utána ő elment a Coopba vásárolni, én meg segítettem alsógatyát venni Teónak. Mind a ketten sikeresen beszerezték a szükséges dolgokat és indulhattunk a déli programra. Felmentünk Seilbahnnal a „magasba”, ahol elfoglaltunk egy asztalt és piknikeztünk. Csodás, napsütéses idő, nagyon szép kilátás, a társaságról meg ne is beszéljünk... mind a ketten őrültek, vagyis, magamat is ide sorolhatom. :) Megtaláltuk a közös hangot, jól éreztük magunkat. Megbeszéltük az este részleteit: kupadöntő, majd Wankdorf disco, utána pedig Teo, Fanny (akkor még úgy volt, hogy Fanny velem lesz este) és én Sanaéknál alszunk. Nekem csak a férfi meccsre volt jegyem, így előtte Fannyval elmentünk Bernbe Dönert enni, majd bevásároltunk estére és indultunk Wankdorfba, a kupadöntő helyszínére. Wiler és a kupagyőzelem. Ez a 2 szó már évek óta nem olvasható sehol. Egyszerűen képtelenek kupát nyerni. A bajnokságban szinte verhetetlenek, a kupadöntőig mindig eljutnak, ott viszont nem megy nekik. Érdekes azt látni, hogy világsztárok, finn, svéd és svájci válogatott játékosok blokkolnak le és képtelenek túllépni árnyékukon. A Malans csapata jobban játszott, megérdemelték a kupát. Egy kis érdekesség: a bajnokságban a 4 közé jutásért szintén Wiler-Malans összecsapásra került sor. Wiler nyert összesítésben 4-0-ra. 4X sikerült nekik győzniük, bezzeg a kupadöntőben kikaptak. A mérkőzés után Hanka, Ela, Teo, Corä, Sana, Fanny és én a Wankdorf disco felé vettük az irányt, amiről gyorsan letettünk, miután kiderült, 25 chf a belépő. Tavaly ingyen volt a kupadöntős karszalaggal. Így tehát kerestünk egy éttermet, ahol le tudtunk ülni. Mindössze 20 percet töltöttünk bent, mivel kidobtak minket „zárunk” címszóval. Szuper. Ela és Hanka haza mentek, Ela fáradt volt, Corä nem akart Bernbe menni, mert neki az messze van, Teo meg Sana viszont Bernt tervezték. Fanny úgy döntött, Coräval tart, így ők is haza mentek, mi meg bevettük a várost. Na jó, nem, de azért alkottunk. :) Kezdtük a Turnhalle nevezetű hellyel, ahol Rahellel és 1-2 floorballossal is összefutottunk. Vicces egy buli volt „odabenn”. Mikor meguntuk, olyan ½ 3 körül, új helyet kerestünk. Előbb mekiztünk, majd nyomás a Fastbar nevezetű „föld alatti” pub. Sokan nem voltak, de a pultossal már az első italkérés során összehaverkodtunk. 3 után már nem adhat ki italt, ugyanis ½ 4-kor zár. Jött egy csávó, 10 perccel 3 után, 50 chf-et akart fizetni egy sörért... de állítása szerint fizet ő többet is, csak adjon neki valamit. A görög tulajdonos nem szimpatizált a „lefizetni akaró” csávóval, kiküldte. ½ 4-kor már csak Teo, Sana, a görög és én tartózkodtunk a bárban. Bezártunk. 4-en folytattuk az estét. Minket nem küldött ki, sőt, ingyen italt kaptunk, nem is egyet. Kevert nekünk egy érdekes italt, amit aztán mi is összekevertünk, a végén mégis más színben sikerült neki kiönteni a pohárba. Így:  

A zöld volt a legfinomabb, de szerintem az alkoholtartalma leginkább a „semmivel” volt egyenlő. 5 előtt pár perccel aztán elfáradtunk és elindultunk haza. Taxival. Sana volt a főnök, már csak neki volt pénze, meg amúgy is ő tudta a lakcímet. :D Hamar haza értünk, Teo ülve elaludt, mi még kicsit beszélgettünk, majd 6-kor már mindenki „horkolt”. Ja nem, csak Teo, de ő helyettünk is, nagyon hangosan... :) Reggel arra keltem, hogy melegem van és besüt a nap. Ugye bár nehezebb lett volna kinyitni az ablakot és lehúzni a redőnyt, így 3 óra alvás után felkeltem, felöltöztem, és elmentem fogat mosni. Teo is felébredt, így indultunk haza, Gerlafingenbe. Sana aludt tovább, beköszöntünk neki, de nem sok érdeklődést mutatott. :D Egész vasárnapot az ágyamban, ülve töltöttem. Gépeztem, filmet néztem, ja meg pakoltam, hiszen este indultam Magyarországra. Nem akartam aludni, tudtam, ha délután lefekszem, akkor a vonaton csak szenvedni fogok és nem fognak lecsukódni a szemeim. Kicsit kínoztam magam, de megérte, a vonaton hamar kidőltem. Reggel érkeztem meg Tatabányán, ahol anyukám, nagymamám és nagypapám már vártak rám. A hétfői nap sűrű programot hozott, fodrász, majd doki Székesfehérváron, ahol közel 1,5 órát vártunk 10-13 gyerekkel összezárva. Sajnos a doktor bácsi megerősítette, ki kell venni a mandulámat. Persze beteg lettem keddre, így nem sok mindent csináltam otthon. Juci jött át látogatni, meg voltam unokatesóméknál, pihentem, aztán csütörtökön meglepetésként otthon vártam apát. Ő nem tudta, hogy haza mentem, így nagyon meglepődött (miután észrevett:)). Pénteken megünnepeltük a születésnapját egy közös ebéddel, finom tortázással, este pedig már indultam is vissza. Ezúttal rosszul aludtam, vagyis leginkább nem aludtam. Tudtam, hogy szombaton délután csapatprogramunk van, így amint haza értem, ledobáltam a cuccaimat és befeküdtem az ágyikómba. Pár óránál többet nem pihenhettem. A programunk bowlinggal kezdődött. Miután a „tuti én vagyok a legbénább” játékosok megnyerték a bowling partit, mentünk a Desperado nevezetű étterembe. Mexikói. Huh, annyit ettünk. Azt hittem, nem fogja bírni a gyomrom a mexikóit, szerintem életemben eddig 3x ettem mexikói kaját, de szerencsére bírta. Vacsi után egy kis séta haza, 15 perc, majd otthon beszélgettünk, jégkorong meccset néztünk, és a többiek indultak tovább Solothurnba bulizni. Ezúttal én nem tartottam velük, nem láttam értelmét, hogy 1 óra után kidőljek és csak szenvedjek. Így aztán lefeküdtem aludni és másnap reggel 10-ig senki sem tudott kiráncigálni az ágyamból. :) Flo nálunk aludt, és délután ment a barátja meccsére, aki a Wiler csapatában játszik. Mivel Patrick a kocsijukat Zuchwilben hagyta, ahonnan indult a csapat, ezért elvittük Zuchwilig Flot. Ha már ott jártunk, mekiztünk egyet. :) A vasárnap hátralevő részét a kipakolással, pihenéssel töltöttem, majd 21 után kaptam egy telefont Simontól. Azt hiszem, Pierina elmondta neki, hogy elég jó ajánlatot kaptam a Skorps-tól, mire ő „megijedt”, hogy elfogadom és azonnal hívott. Még aznap este, ½ 22-kor jött értem és beültünk egy étterembe. Mindent megígért, mindent elintéz, csak maradjak. Hmm. Kicsit furcsán éreztem magam, de azt hiszem, megérte elmennem és meghallgatnom az ő oldalát.

A következő héten dolgoztam a solothurni étteremben, ahol nagyon jól éreztem magam, igaz hétfőn szinte senki nem volt és egy jogász emberrel beszélgettem, aki épp könyvet ír. Szerdán délben már jóval többen voltak, de a „kapkodás” ellenére jól csináltam a kiszolgálást, rendelés felvételt, egyszóval ügyeskedtem. Szerdán aztán Solothurnból egyből Burgdorfba mentem és ismét kiültem a csarnokunk melletti térre. Rengetegen voltak, kutyások, gyerekesek, fiatalok. Ültem a padon, mikor megszólított egy 27 éves fiú: „ Nem rossz egyedül!?”. Ezzel a mondatával nagyon összezavart. Próbált flörtölni velem, de én nem hagytam magam, nem az esetem az olyan pasi, aki délután már sörözik – persze, vannak kivételek, de az ember látja, ki melyik "kategóriába" tartozik-. Gondolkodtam, hogy igaza van, egyedül vagyok, eddig nem jelentett problémát, hogy néha nincs mellettem senki, hiszen mindenki dolgozik, suliban van, nekem meg nincs fix állásom és „túl sok” a szabadidőm. Kis félreértés után nem kellett vigyáznom a gyerekekre, így sajnos mentem haza és egész estét az agyalással töltöttem. Fanny vigasztalt kicsit, hogy jobb lesz, vannak ilyen napok, és hogy tényleg szar, hogy este dolgozok, edzek, amikor más ráér, nekem meg akkor van időm, amikor mindenki más „nem ér rá”. A csütörtöki edzésre szar lelki állapotban mentem. Kispályán játszottunk. Nagyon nem élveztem. Mic kérdezett rá először, mi a gond, épp szünetet tartottunk. Kicsit meséltem neki. Majd Küsu jelent meg és neki meséltem el, mi a helyzet. A cserepadon ültem, jött Herbie cserére, beléptem a pályára, megkaptam a lasztit, eladtam, gólt kaptunk. Azzal a lendülettel megfordultam és kiléptem a palánkon kívülre, majd szóltam Herbienek, menjen vissza, én most képtelen vagyok. Mondta Küsunak, hogy kaparjon össze, mert ők nem ezt a Nicole-t szeretik. Kapok 1 perc pihenőt aztán nyomás a pályára. Leültem Küsu mellé, ő elkezdte mondogatni, hogy miért nem hívtam fel és hogy holnapra kialszom, de ekkor eltörött a mécses. A pólómba temettem a fejem és úgy folytak a könnyeim. Az edzést aztán hamarabb befejeztem, kimentem a csarnokból, gyorsan letusoltam, már épp indultam, mikor végeztek a többiek és páran jöttek be az öltözőbe. Sana kérdezte, mi a gond, de nem nagyon válaszoltam, nem volt kedvem, siettem a vonathoz. Aztán már a vonaton jött az sms tőle, mi van, ma olyan furcsa voltam, és hogy mit csinálok péntek este. Röviden összefoglaltam a szerdai napomat és azt, hogy egyedül érzem magam. Erre jött az „oh mann, du musst dich halt melden, wenn dir langweilig ist, ich habe immer Zeit für dich!”. Aki nem tud németül, röviden annyit jelent, hogy ha unatkozom, jelentkezzem nála, neki mindig lesz ideje rám. :) Ez kicsit jobb kedvre derített.

Pénteken bementem Solothurnba, beszélni akartam az étterem főnökeivel. Jalal nagyon jó fej, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Személyesen akartam megmondani, hogy nem tudok többet dolgozni, ugyanis megyek haza. Azt hiszem, ez így fair tőlem, nem telefonon, nem smsben. Ami plusz, hogy a heti 5 órámért, amiből mondjuk 3-at töltöttem munkával, 100 chf-et adtak. Így azt lehet mondani, ezzel az 5 (3) órával megkerestem a hétvége költségét, ugyanis azt Baselban töltöttük Fannyval. Pénteken este mentünk Ritához, a st.galleni vb-s guide-unkhoz. Egész hétvégét nála töltöttük. Szombaton vett Fanny Iphone-t, aztán bénázott vele délután... :D 
Ritának dolgoznia kellett, mi jártuk Baselt, nézelődtünk, majd miután Rita végzett, mentünk anyukájához kajálni. Az esti menü: borsófőzelék. Persze ebédeltünk a Manorban hárman, majd Fannyval 4 körül beültünk „egy fagyira” a mekibe. Képzelhetitek, mi lett a fagyiból... :) Közben hallottunk egy magyar családot, épp mellénk ültek le, de nem beszéltünk velük. Aranyosak voltak a gyerekeik. :) Szóval vacsi előtt már 2x is ettünk, de azért a magyaros borsófőzeléket nem hagytuk ki. Isteni volt. Régen ettem ilyen finomat. :) Az este további részét Rita anyukájánál töltöttük, néztem vele teniszt, Isner-Nole meccset, majd ismét kiderült, milyen kicsi is a világ. Mikor említettem neki, hogy Tatán lakom, meglepődött és kijelentette, hogy vannak ott „távoli rokonai”. Gyorsan kiderítettük, hogy a rokonai 2 utcával lejjebb laknak, mint én, és ismerem őket. Vicces. Mivel ő is nagy Federer rajongó, akár csak én, kaptam tőle 3 Federer könyvet (neki mind a három duplán megvolt). 11 körül aztán mentünk Ritához. Sokáig ébren voltunk, Fannyval még a Federer meccset is megnéztük, elverte Nadalt, olyan gyönyörűen játszott. :) 3 lehetett, mikor lefeküdtünk, de tudtuk, másnap aludhatunk sokáig, Rita megy a csapattal spagettit ebédelni, mi meg maradunk az ágyban. :D Reggel hallottuk Ritát mind a ketten, de aludtunk tovább, nehezünkre esett felkelni, végül 11kor sikerült. :) Ritának meccse volt, amiről persze elkéstünk, mivel rossz irányba indultunk el és szakadó esőben gyalogoltunk kb. 15 percet. A csarnok persze 2 percre volt a megállótól, de hát nem is mi lennénk, ha egyből megtaláltuk volna. Sajnos egyszer kikaptak, egyszer pedig döntetlent játszottak. Az ismerőseim száma ismét nőtt egyel, aminek nem is tudom, örüljek-e. :) 19 után indultunk haza, így nem kellett vonatjegyet vennünk. Mind a kettőnknek van gleis7-e, amivel 7 óra után ingyen utazhatunk. Fanny nálunk aludt, csináltam neki tojásrántottát sonkával, paradicsommal, kenyérrel. Szerintem nem lett túl jó, kicsit sokáig hagytam az edényben, de neki ízlett. Vacsi után megnéztünk egy filmet neten. Nagyon érdekes, izgalmas volt mindaddig, amíg be nem zártam véletlenül. Viszont, már korábban okos voltam és duplán nyitottam meg, így 2 oldalon töltöttem be. Aztán, 30 perccel a vége előtt, hangokat hallottam kintről, ezért reflexszerűen le akartam állítani (a képre kattintok és megáll), de elfelejtettem, hogy most nem a Media Playeren „mozizunk”. Ismét eltűnt minden. Szuper. Megpróbáltam betölteni, de 2-3 perceknél több nem sikerült, így aztán lefeküdtünk aludni, és fél órával korábbra állítottuk az órát, hogy reggel meg tudjuk nézni. Vagyis, én még korábbra, hogy elindítsam a betöltést és mire Fanny felébred, minden tiptop legyen. :) Sikerült is, így aztán az este elkezdett műsort reggel fejeztük be. Fanny ment utána haza, én meg Solothurnba, vonatjegyet kellett vennem. Szerencsére az állomáson nagyon aranyos csajt fogtam ki, szerintem a lehető legolcsóbb jegyet adta el nekem. Érdekes, 3 nappal korábban, pénteken is voltam jegyet venni, viszont akkor 30 chf-fel drágább lett volna. Hogy mi a különbség!? Gondolom a csaj régebb óta dolgozik ott és jobban tud keresni a lefoglalt, lemondott, szabad helyek között. Siettem haza, de már nem is emlékszem, miért. :) Hétfőn este Sanaval megbeszéltük, a keddi ebédidejét velem tölti, ha van kedvem elmenni Thunba. Igazából, jobb dolgom nem volt, meg szívesen vagyok vele, így nem gondolkodtam sokat. Mentem, ő várt rám az állomáson. Kicsit furcsa érzésem támadt, újra Thunban, újra ott, ahol tavaly rengeteget jártam. A különbség csak annyi, hogy ezúttal nem Laura, hanem Sana várt az állomáson. 2 órát simán elcsevegtünk, vettünk szendvicset ebédre és kiültünk a thuni tóhoz. Sütött a nap, de még nem volt igazán meleg. Sajnos csak 2 óra ebédszünete volt, így aztán 14.07-kor indultam is vissza. Ela otthon volt, amikor megérkeztem, tv-t nézett, nem tudott aludni. Aztán este edzés. Sana elszólta magát még délben, hogy „szerda este látogatónk érkezik”. Én meg kitaláltam, hogy biztos Teo jön. Írtam is neki még a vonaton, hogy „Holnap nálunk alszol!?”, majd jött a kicsit gonosz válasz: „Kell a reggeli, vagy mi!?”... :D Miket feltételez rólam, csak a reggeli miatt hívom... ilyet. :) Sana első mondata, amikor belépett az öltözőbe: "Hé, Teo írt sms, tudod mit!? Sssaaaannnaaaaaaa!!”. :) Így, hogy keveset edzünk, nagyon élvezem a floorballt, teljesen más úgy edzeni, hogy kicsit „ki vagyok éhezve a játékra”, mint amikor heti 3 edzés, hétvégi meccs után hétfőn újra a csarnokban töltöd az idődet. Sajnos a bajnokság befejezte óta csak kispályán játszunk, valamint focit, softballt. Amúgy, nagyon jót tett a hétvége Fannyval és Ritával, valamint a thuni látogatásom, vagyis leginkább Sana, ők adtak erőt, hogy újra jól érezzem magam a bőrömben. :) Szerdán elkezdtem pakolászni, hiszen már csak 1 hetem volt a hosszú hazautazásom előtt. Mivel Gerlafingenben csak ápr. 30-ig maradhatunk, ezért minden cuccomat be kellett pakolnom és áttranszportálni valahova. Ez még kérdés volt, hogy hová, szóba jöttek Fränziék, Nináék és Simon szülei. Este aztán ismét a családnál munkálkodtam, majd csütörtökön már délben Burgdorfban ebédeltem, az egész napot a gyerekekkel töltöttem. Anyukának továbbképzése volt Zürichben, így 7 órán keresztül én pátyolgattam a gyerkőcöket. Elvittem őket a játszótérre, 2 órán keresztül élveztük a napsütést, csúszdázást, hintát, homokozót és a sok gyerek társaságát. 

Egyetlen rossz dolog fűz a délutánhoz; leanyáztak. :) Nem akartam visszaszólni, hogy „neeeem, dehogy vagyok én anyuka”, inkább hagytam a dolgot. Lassan kezdett lehűlni, ekkor összeszedtem Nevint, és mentünk haza. Megbeszéltük, hogy még egy kicsit maradhat a ház előtt játszani, de ha szólok neki, jönnie kell. Ez persze nem így történt. Ezzel a húzásával elcseszte a csodás 4 órát, amiben nem is tudnék hibát találni. Mivel harmadszori szólásra sem jött fel, nekem kellett lemennem. Nem akartam Navidot felöltöztetni és levinni magammal, tovább tartana, mint ha csak lefutnék, de egyedül sem akartam otthon hagyni. Adtam neki egy könyvet és bíztam benne, hogy 1,5 éves létére megmarad egy helyben és eljátszik a könyvvel. Nevint sírva cipeltem fel az emeletre, persze gonosz, hülye, bolond jelzőkkel illetett. Épp vacsoráztunk, mikor Prisca írt üzenetet, később tud csak jönni. Nevinnek el kellett mennie aludni. Elkezdett sírni, hogy anyukája azt ígérte, jön haza, nem akar lefeküdni, meg akarja várni anyukáját. Sikerült rávennem, hogy az ágyában sírjon tovább – gonosz Nicole - . Tudtam, hogy nagyon fáradt, izgalmas, eseménydús napot töltöttünk együtt, így aztán 10 perc sírás után elcsendesült és már aludt is. Navid is nagyokat pislogott, így őt is sikerült korán betennem az ágyába. Mire Prisca hazaért, 19.40, már mind a két gyerek aludt. Ez nem megszokott, Navid szinte soha nem alszik el 20 előtt. Nem nagyképűségből, de azt hiszem, jó hatással vagyok rá / rájuk. :) Priscaval megvitattuk, hány órát dolgoztam, mennyit adnak, és hogy sajnálja, hogy elmegyek, öröm volt „velem” dolgozni, a gyerekek is megszerettek. Tudjátok, milyen is vagyok, pénteken munka előtt persze, hogy bementem a Migroba és néztem ajándékot nekik. Nem nagyot, Navid kapott egy autót, már hetek óta semmi nem köti le a figyelmét, csak az autók. Nevinnek pedig egy lányos játékot. Szépen telt az utolsó esténk együtt, sírás, nyafogás nélkül. Nevinnek felolvastam a Hófehérkét, utána szó nélkül elment aludni. Megpuszilgattam, megölelgettem, elköszöntem tőle. Hiszen én ilyen érzelgős vagyok... Amúgy az ajándék bevált, Nevin nagyon örült neki, és nem mellesleg miután átadtam neki, az volt az első dolog, hogy hangosan megköszönte és megölelt. Na, ez váratlanul ért. 4,5 éves, persze hogy tudja, hogy ha ajándékot kap, meg kell köszönnie, de nem vártam volna tőle, hogy még mielőtt elveszi a játékot, már meg is köszönte... :) Édes kislány, csak érteni kell a nyelvén. Navid egész este autózott, nála is sikert arattam. Sajnos az autók annyira lefoglalták, hogy nem akart könyvet nézegetni, olvasni, így sokáig ébren volt. Prisca megérkezett, tőle is röviden elköszöntem, elkérte a címemet, hogy ha esetleg lenne valami, meglegyen. Mondtam neki, jelentkezem, ha vissza jövök, és ha el akarnak menni moziba, vacsorázni, vagy csak pár órát kettesben akarnak tölteni, nekem pedig nincs edzésem, munkám, programom, szívesen segítek nekik. :) 

Pénteken aztán vendégek jöttek hozzánk Svédországból. Johanna, aki tavaly Burgdorfban játszott, a barátja, anyukája és a testvére. Megtelt a ház. Csináltam magamnak salátát, majd elvonultam a szobámba. Este aztán kaptam is a figyelmeztető smst, „aludj, ne filmezz, holnap sok a program!”. :) Reggel keltem, mentem Wankdorfba, ahol Core már várt rám, majd Aldo és Sana jöttek értünk kocsival. Végre eljött ez a nap is, már napok/hetek óta ezt terveztük Sanaval. Tenisz! Körülbelül 10 éve nem játszottam, nem fogtam ütőt, de még az is lehet, hogy jóval több, mint 10 éve. Akkor is csak 1 évig edzegettem, játszadoztam, majd befejeztem. Core-Aldo elfoglalták a center pályát, mi meg hátravonultunk Sanaval. Ajj, elképzelni nem tudjátok, mennyire élveztem. :) Napsütés, meleg, és maga a tenisz. Imádtam. Nem meccseztünk, mivel szerválni nem tudok, csak ütögettünk, de volt olyan labdaváltás, amikor aztán igazán szívattuk egymást. Leginkább Sana engem, futottam rendesen, de a legtöbb labdát elértem. :) Az már más kérdés, hogy nem sikerült visszaadni, vagy a hálóban kötött ki, de nagyon élveztem. Sokat nevettünk, igaz ez minden alkalommal így van, ha mi együtt vagyunk. Wir sind beide crazy. :) Még volt 20 percünk, így nyomtunk egy párosat. A bírópáros (Core és Sana együtt fújnak, nagyon jók) ellen edző és játékosa. Sajnos szerválni nem tudok, így az én szervámat eleve buktuk. Sokáig ment az 5. menet, de aztán Core kiszervált... :)Azért, nem alkottunk rossz csapatot Aldoval, megígértem neki, megtanulok szerválni! :) Gyors zuhanyzás után indultunk a Wiler-Tigers U21 meccsre. Ha a Tigers nyer, 2-2 az összesített, és így Corenak és Sananak másnap a döntő, 5. meccsen fújniuk kell. Sajnos nyertek, aminek nem igazán örültünk, így „csak” egy nyugis este volt kilátásban. Sana meg is jegyezte, hogy nem örül neki, meg akarta ünnepelni velem a szülinapját, na meg most sokáig haza megyek, szóval „szépen” kellene elbúcsúzni. :) Egy emlékezetes estét tervezett, ismét a görög ismerősünkkel, aki szeretettel vár minket, de ez sajnos nem valósulhatott meg. A vacsit Aldo és Sana biztosították, grilleztünk, én közben megtanultam a svájci Jass kártyajátékot. A megtanultam az túlzás, de hamar megértettem a szabályokat, viszont mindig kikaptam... :D Vacsi után átmentünk Corehoz, mivel Aldo jégkorong/foci meccset akart nézni, mi meg inkább DSD-t. Sajnos elfáradtam a kanapén és kicsit bealudtam, már pár napja nem tudok elaludni, 4-5 óráig ébren vagyok és csak forgolódom. :( Nagyon rossz, jár az agyam, sokat gondolkodok, amikor vízszintesbe helyezem magam. Éjfélkor megszületett a döntés, sajnos nem a legrosszabb énekes esett ki, persze kinek mi a legjobb/legrosszabb. A 2 svájci énekes tovább jutott, így boldogan indulhattunk haza Sanaval. :D A vonatot elértük, a Tram viszont épp elsuhant mellettünk. Sana első kijelentése alapján „10 perc alatt otthon vagyunk”. Később kiderült, volt az 25 perc is, igaz, nem siettünk. :D Aldo már kínai szemekkel ült a kanapén, röviden beszéltünk még vele, aztán elment aludni. Nekünk sikerült ½ 3-ig csevegnünk, ekkor már kezdtek lecsukódni a szemeim, így javasoltam a fogmosást, alvást. Reggel 9kor keltem, Aldo ment edzeni Bätterkindenbe, vagyis abba az irányba, ahol én lakom. Gondoltam, egyszerűbb lesz így, ha vele hazamegyek, ki tudom pihenni magam, este ugyanis mentem Skorps-Sarnen meccsre. A meccsről röviden annyit, hogy a Skorpsnak van egy nagyon erős első sora, a második-harmadik soruk gyenge. 6-0-ra nyertek, mind a hatot az első soruk lőtte. Lisa játéka nagyon tetszik, ő már volt nálunk SML-ben, 18 éves, U19-es válogatott, nagyon szimpatikus a pályán és a pályán kívül is. :) Épp a szülei ültek előttem, így átélhettem a szülői izgalmakat, egy-egy lövés utáni megjegyzéseket, és a „miért nem lősz kislányom!?” bekiabálásokat. :) Igazuk volt, Lisa túlságosan önzetlen, igaz szuper passzokat ad, de lőhetne többet is kapura. 

Hétfőn már nagy rendetlenség uralkodott a szobámban, hiszen kedd délután kellett átvinnem a cuccaimat Simon szüleihez. Délben aztán hívott Fanny, hogy lázas, beteg, vigyek neki gyógyszert, ha van. Előkotorásztam az „egészségügyi” táskámat, majd kiválasztottam a szerintem megfelelő orvosságot. Indultam hozzá, de sietnem kellett, mert már Nináékhoz is elígérkeztem, és a pakolással is elég rosszul álltam. Szegény Fanny tényleg nem nézett ki túl jól, nem is zavartam sokáig, indultam a régi családomhoz. A fiúk nagyon örültek nekem, Luca és Sandro is rohantak hozzám, megöleltek. Sandronak ott volt 3 barátja, úgyhogy kicsit mesélt nekem, majd felment hozzájuk tovább játszani, Luca viszont egyedül volt, vele beszélgettünk. Kicsivel később jött a barátja, Femi, aki hatalmasat nőtt, 2 fejjel magasabb nálam és már a hangja is megváltozott, nagyon meglepődtem... :D Most már nem az a kissrác, akit megismertem. A ház tele volt gyerekkel, Luca barátai is megérkeztek, szóval mi félrevonultunk Ninával és kiültünk a teraszra beszélgetni. Andy dolgozott, nem volt otthon. Mivel még volt bőven elintézni valóm, ezért 6 körül már menni akartam. Felmentem elköszönni a fiúktól. Jöttem le a lépcsőn, amikor Andy megijesztett. Mondanom sem kell, mekkorát ugrottam. 3 percet beszéltem vele, de rohannom kellett, ha nem akartam lekésni a vonatom. Este Sophia segített kivenni a cuccaimat a szomszédos „tárolószobából”, ahol egy hatalmas bogár repkedett és amint megláttam, kirohantam és becsaptam az ajtót. Azóta nem mertem bemenni oda, félek az ilyen „állatoktól”. :/ Vicces egy 10 percet produkáltunk, én ijesztgettem őt, és amikor végre kihozta a táskáimat és elkezdtem kinyitni őket, akkor az ő pillanatai következtek. Minden alkalommal jött a „vigyázz, ott van!” felszólítás, amit én simán bevettem és hátra ugrottam a táskáktól. Keddre aztán 5 hatalmas táska és 2 zacskó telt meg a cuccaimmal. Ela volt a taxisom, mindent bepakoltunk a kocsijába – hátra felé nem látott ki, én meg mozdulni sem tudtam az első ülésen, mivel még Elanak is volt 2-3 táskája -, majd indultunk Simon szüleihez. Gyorsan levittünk mindent a pincébe és siettünk is tovább edzésre. Az utolsó edzés. Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Az első 15 percet Aldoval beszélgettem, megmondtam neki, hogy amennyiben vissza jövök Svájcba, maradok Burgdorfban, nem váltok csapatot. Szeretnék vele dolgozni a következő szezonban is, de maradnék az SML-ben, és a „már megszokott környezetben”. Megértette, a válasza ismét Aldos volt; „Rendben, akkor jövőre feljutunk az SML-be és újra meghívunk hozzánk”. :D Okéééé, szuper, köszi. :) Az edzés amúgy jó hangulatban telt, kispályán játszottunk, 14-en voltunk. Sana kint játszott, Ela és én voltunk a csapattársai. Képzelhetitek, mennyit nevettünk és milyen gólokat lőttünk/kaptunk. A végén furcsa érzésem támadt, tudtam, hogy másnap már indulok haza és sokáig nem látom a lányokat. 2 kivétellel mindenki átjött a csarnok melletti Schützenhausba. Rendeltünk pár Schifflit, Panachet. 10 körül többen elmentek, Herbie volt az első, aki odajött hozzám, megölelt, elköszönt. Persze, hogy ő, ki más kezdte volna a sort.... :) Elkezdtem játszani a Samschtig Jass nevezetű svájci kártyajátékkal Sana Iphone-ján. Sophia nyűgös és fáradt volt, indulni akart haza. Még nem fejeztem be a játékot. Ekkor jött Sana ötlete: "vidd haza, holnap találkozunk". :) Haza is vittem. Nem tudtam még, mikor sikerül összefutnunk, leginkább ismét az ebédszünet bizonyult jónak, de neki reggel 8-től tárgyalása volt bíróságon. Ő úgy gondolta, 12-re végez és tudunk együtt ebédelni (amúgy pont ezen a napon volt a születésnapja). Délelőtt ide-oda rohangáltam, majd 13-kor írtam neki, mi a helyzet. 1 órán belül jött a válasz, még mindig a bíróságon van. Szegénynek 8 óráig tartott az első tárgyalása, ahol egyedül jelent meg – mindezt a születésnapján -. 22.40-kor indult a vonat Zürichből. Kicsit kapkodósra sikeredett az este, elköszöntem Sophiatól, minden cuccommal mentem Burgdorfba, hiszen ott találkoztam Sanaval és onnan rögtön Zürich volt az úti cél. Sanaval elmentünk vacsorázni, nagyon finom pizzát ettünk. Mind a ketten éhesek voltunk, ő egész napját a bíróságon töltötte, én meg ide-oda rohangáltam, voltam Schönhbühl Shoppylandbe, Utzenstorfba, Solothurnba, és az evésre nem szakítottam időt. Még így sem sikerült üres tányért visszaküldenünk. :) Tőle is elköszöntem, majd kezdődhetett a vonatozás. A zürichi állomáson még kaptam egy látogatót, barát-edző, először csak általános témákról beszéltünk, majd jött a felvetés, „lenne munkánk számodra, jöhetnél hozzánk játszani”. Ez aztán nagyon hiányzott... :) Gyorsan elaludtam, kevés alvás és sok rohanás jellemezte az utolsó 2-3 Svájcban töltött napom. 

Most tehát itthon vagyok, március 29. óta. Azóta voltam MEFOBon, jó párszor dokinál, ugyanis április 17-én kiveszik a mandulámat és kellenek eredmények (véreredmény, EKG), sikerült átélnem egy egyetemi bulit Győrben, amiről már oly sokat hallottam, és találkoztam sok-sok rég nem látott ismerőssel. Arról nem is beszélve, hogy új barátokat is szereztem. ;) Amíg itthon vagyok, nem fogok új bejegyzést írni. A műtétem után nem lesz túl sok kedvem, időm meg a vizsgaidőszakom miatt nem, ami május közepén kezdődik. Júniusban jelentkezem, ha minden igaz, de még ki tudja, mi lesz addig. Még az is kérdéses, mit csinálok a jövő szezonban, Svájc vagy Magyarország. Majd május végén eldöntöm, mindenesetre a csapat vár rám, szóval van hova vissza mennem...