Reggel semlegesen keltem, teljesen „Svájc” voltam. Délelőtt Ninával játszottunk egy kicsit, kihasználunk minden alkalmat, ebédre pedig az IKEA-ba mentünk svéd húsgolyót, valamint Mandeltortát enni. Nagyon imádom, ennél tökéletesebb ebéd nem is lehetett volna. Teli pocakkal indultunk karácsonyfa nézőbe. Mivel már késésben voltunk -14.15, nekem 14.45-kor már Burgdorfban kellett lennem a felnőtt meccs miatt-, ezért gyors választás, dísz vásárlása, majd irány haza. Közben Andy még elnyomott egy poént is. Mivel az összes fa tele volt hóval, tök természetesen rákérdezett az eladónál, hogy ugye van hó nélküli fájuk is!? :) Abban a helyzetben nagyon jól jött ki, jót nevetett mindenki, még Sandro is. :) Hazaérkezés után 5 percet töltöttem otthon, majd indultam is meccsre. Még mindig teljesen semleges voltam, nem tudom, minek köszönhető, de nem izgultam, tulajdonképpen nem éreztem semmit. Nem volt se jó, se rossz kedvem, csak úgy elvoltam... Előkészítettük a pályát a játékra, felpakoltuk a palánkot, a szponzorok plakátjait elrendeztük, majd Aldo odahívott magához. A beszélgetés a következőképpen zajlott; 

- Fitt vagy?

– Igen.

– Nincs izomlázad? Nem fáj semmid?

– Nem.

– Akkor te játszol az első sorban úgy, mint ahogy csütörtökön.

– Tessék?

– Jól hallottad.

- Húúúúú.

- Semmit nem kell csinálnod, csak játszani. Ne idegeskedj, ne gondolkodj, élvezd a játékot. Azért szóltam most, mert még van 2 órád felkészülni.

– Rendben...

Ezek után képzelhetitek, milyen állapotban voltam. Leültem a palánkra és néztem a pályát, gondolkodtam, próbáltam felfogni, mi is történik velem. 3 meccsen voltam már az SML csapattal, mind a háromnál a kispadon ültem és nem játszottam egy percet sem. Most pedig szó szerint bedobnak a mély vízbe, az első sorba. Gyorsan írtam Ninának smst, hogy kezdő vagyok, úgy készüljön. Amúgy is jött volna a meccsre, csak az volt tervben, hogy a második harmadra ér oda, mert karácsonyfát díszítenek. 1-2 fontosabb telefon még, csak hogy megnyugodjak, majd következhetett a meccsre hangolódás. Először felmentünk abba a terembe, ahol átveszünk minden fontos tudnivalót. Itt lettek kihirdetve a sorok is. Azt hiszem nem csak én lepődtem meg, amikor az első ötösben sorolta Aldo a nevemet... :) Herbie, Cornelia és Johanna nagy mosollyal fogadták a kezdő sort alkotó ötöst. Átbeszéltük a szabadütés figurákat, majd amikor már minden a fejünkben volt, elindultunk sétálni a szabadba. 15 perc séta, közben Johnny nagyon aranyos volt, nyugtatgatott, hogy ne idegeskedjek, ne törődjek semmivel csak hajtsak, fussak, küzdjek, és akkor jól fog menni. Játszottunk egy nagyon vicces játékot, ami után tényleg nyugodtnak éreztem magam. Valamilyen szinten még mindig „Svájc” voltam, igaz a meccs járt a fejemben, a mozgások, mikor hova kell mennem, mi a feladatom, stb.. Úgy éreztem, fejben ott vagyok, jó előérzetem volt. A bemelegítést tűrhetőnek mondanám, a lányok kedvesek voltak, sokan biztattak. Aztán eljött a nagy pillanat. Bevonulás, nézők köszöntése, kezdő ötös szólítása, kezdő sípszó. Az első furcsaság, hogy ezúttal nem a jobb, hanem a bal oldalon játszottam. Ami igazából semmit nem jelent, mert szinte a pálya minden területén megfordultam, ez csak a cserénél fontos, ki megy be először a pályára. Az első harmadban többnyire teljesen kiegyenlített csata folyt, volt egy 2-1 elleni szituációnk Johannával, amit sajnos a kapus kivédett (én passzoltam neki, a kapus sajnos olvasta a szándékát).
Az öltözőben nem sok minden történt, a sorok maradtak, a felállás maradt, nem volt ok a változtatásra. A 2. harmad aztán Riders góllal kezdődött, de szerencsére hamar sikerült egyenlítenünk. Johanna 2x is betalált, mind a 2x Herbie passzából. A 25. perc tájékán Rahel elkezdett melegíteni. Ekkor úgy gondoltam, jön a csere, hiszen ő mindig az első sorban játszik, de aztán „csalódnom” kellett. Én maradtam, Rahel pedig Corä helyére állt be a 2. sorba. 2-1-gyel vonultunk az öltözőbe, én személy szerint sok dicsérettel, csak így tovább, jól csinálod mondatokkal. Valóban élveztem a játékot, nagyon jó volt, sokkal jobban pörögtem, mint egy u21-es meccsen. Igaz, muszáj volt pörögnöm, hiszen sokkal gyorsabb tempót követelt a mérkőzés. Már az első harmad után éreztem a lábam, de aztán a 2. harmadban annyira belelendültem a játékba, hogy nem is vettem észre a fáradtságot. Ekkora már eltűnt minden izgulás, megnyugodtam, és elkezdtem igazán játszani. 2-1 után következhetett az utolsó 20 perc. A felállás maradt, a dicséretek száma növekedett, aminek köszönhetően egyre magabiztosabb lettem, elhittem, hogy van helyem a csapatban és hogy bíznak bennem a társak és az edzők. Egy keresztpassz után a védő bizonytalannak tűnt, ezért gyorsan letámadtam, és sikerült szabályosan elvennem tőle a lasztit. Egyedül közelítettem a kapus felé, és hihetetlen módon teljesen nyugodt maradtam. Lehet annak köszönhető, hogy egész nap kiegyensúlyozott, semleges voltam, de én is meglepődtem ezen. Az utolsó U21-es meccsen hasonló helyzetem volt, de akkor elizgultam és a kapusba lőttem a labdát. Most viszont elhúztam a kapus előtt, ő már feküdt, én pedig fonákkal belőttem.






A következő pillanatban már az egész csapat a nyakamban ugrált. Herbie volt az első, aki odaért hozzám, gyorsan megölelt majd elindult a labdáért a kapuba. Aldo és Mic egy mosollyal és egy pacsival gratuláltak, én pedig „álomvilágban” jártam…  A kispadon Herbie közölte, hogy az ölelés miatt már nem tudta megszerezni a labdát, ugyanis valaki még előtte lecsapott rá. :D Érdekesség, hogy egy u21-es meccsen a gólom után figyelem, hogy próbálják helyesen bemondani a nevemet, most viszont meg ezt is kihagytam, annyira csak a meccs járt a fejemben, minden külső dolgot kizártam. A gólom lendületet adott a csapatnak, az ellenfelet pedig elbizonytalanította. Még ugyanebben a percben Rahel talált be Mischler passzából. Ezzel 4-1 ide, és még 13 perc maradt hátra. A lelkesedésem még mindig változatlan és a fáradtságot sem éreztem igazán. Elvesztettük a labdát, így 2 játékos rohant Cornelia ellen. Magam sem tudom, hogyan, de sikerült visszaérnem és a labdás játékost hátulról, teljesen szabályosan szereltem. Ezt taps követte a kispadról, és a nézőtér felől is. Aldotól pedig hátba veregetést és „szuper visszaérés”-t kaptam. Ekkor már tényleg elhittem, van keresnivalóm itt. A következő cserénél Herbievel hülyítettük az ellenfél védőit, nagyon vicces volt, szó szerint cicáztunk. Én voltam a sarokban, ő a kapu mögött, és passzolgattunk. 1 percet tuti eltöltöttünk ezzel, amikor aztán a kispadról elkezdtek üvölteni a védőknek, hogy támadjanak már le ketten és vegyék el a lasztit. Ekkor hátrapassz Cornelianak, ő tovább Tinának, aki üresen volt, ugyanis 2 védő játékos támadott le 1 embert, Tina lövését azonban a kapus megfogta. Mivel mi mind a hárman elől voltunk, a kapus kidobta a lasztit, Cornelia pedig a bírók szerint szabálytalanul szerelte a játékost (kirakta a palánkon kívülre:)). 2 perc emberhátrány. 6 a 4 ellen támadtak, a kapust mezőnyjátékosra cserélték. Meglett az eredménye, 4-2-re felzárkóztak 5 perccel a vége előtt. Szinte végig 6 az 5-ben támadtak, próbáltak gólt szerezni, de betonbiztos védőfalat alkottunk. :) A sípszó után hatalmas volt az öröm. A meccs legjobbja mind a két csapatból a kapus lett. Megérdemelték, tényleg jól védtek. Én tovább gyűjtöttem az elismerő szavakat, aminek nagyon örültem. Szinte mindenki odajött hozzám. A kézfogás után Herbie karolt belém és közölte, hogy beszélni fog Aldoval, hogy tartsanak meg, szükségük van rám. Az öltöző felé menet még az U21-ből a segítők is gratuláltak, ami azért volt jó érzés, mert nem azt láttam rajtuk, hogy irigyek, amiért én játszom ott és nem ők, hanem tényleg örültek a sikeremnek. Simon viszont nem tűnt túl lelkesnek, igaz kb. 3 percet látott a meccsből, épp csak a végére esett be. Az öltöző felé menet már várt rám Sandro és Nina. Beszélgettünk kicsit, majd jött az egyesület elnöke. Mosolygott, gratulált, kezet fogtunk, majd megdicsért és tovább ment. Nina megjegyezte, hogy tök jó, hogy ilyen kedves, és hogy a nevemen szólított; „szép volt Nicole”. Neki ez nagyon tetszett, hogy ennyi játékos közül tudja a nevemet. Most beszéltem vele kb. harmadszor, így aztán nekem is jól esett, hogy név szerint szólított. Már indultam az öltözőbe átvenni a bemelegítő/nyújtó felszerelést, mikor Aldoba botlottam. :) Mosolygott. Kérdeztem tőle, hogy kimossam a mezt otthon vagy most adjam vissza (a mez az egyesülethez tartozik, nem saját, hiszen minden évben változik a keret, nagy a játékosmozgás). A válasza meglepett, de mosolyt csalt az arcomra; vidd haza, mosd ki és tartsd magadnál... :) Azt hiszem ezt nem kell tovább ecsetelni. Gyorsan átöltöztem, majd indultam ki nyújtani. Aldo még magához hívott, hogy írjak alá egy papírt. Aki az SML-nél játszik, annak alá kell írnia egy nyilatkozatot, miszerint semmilyen doppingszert nem használ. Aldo mesélte, hogy bármikor jöhetnek ellenőrzésre, legutóbb 5 embert vittek el edzésről. Gyorsan kitöltöttem, aláírtam, majd kérdezte, mennyire volt váratlan a kijelentés, miszerint a kezdő sorban játszom. Egyáltalán nem számítottam rá, arra gondoltam, hogy majd talán a 3. harmadban kapok lehetőséget. Nevetett és arra biztatott, hogy csináljak mindent így a jövőben is, ahogy most. És amit már másoktól is megkaptam de nem értettem, mit jelent, tőle is elhangzott -große Kompliment-. Nem tagadom, jól esett minden mondata, örültem neki. Eleve nagy tisztelete van nálam, mint már korábban leírtam, számomra ő tipikus floorball edző, egy edzőnek így kell kinéznie, megjelenésben, mindenben. :)

Siettem haza, hiszen otthon várt rám a karácsonyi ajándékozás – vagyis leginkább a fiúk vártak rám, hogy végre megkapják az ajándékukat-. Sandrot egész nap azzal szívattam, hogy tőlem egy karácsonyfát kap, semmi mást. Mivel még pici, elhitte és reklamált, hogy az nem jó ajándék, mást kér. Bármikor megkérdeztem, mit szeretne, az első válasza mindig a Kran, vagyis a daru volt. :) A legnagyobb csomagon természetesen Sandro neve szerepelt. Elkezdte széttépni a csomagolópapírt, majd amikor meglátta, hogy a Kran van a dobozban, össze-vissza rohangált a szobában –az ajándék persze a kezében volt-. Nem láttam még gyereket ennyire örülni valaminek. Jól megszorongatott, hálás volt, hogy végre megkapta a várva várt darut.
Luca következett, egyből tudta, mi az a 2000 pont, amit kapott tőlem. Neki nehéz bármit is adni, mert a szülinapja 18-án volt, és nincs sok kívánsága, így szinte mindent amit szeretett volna megkapta szülinapjára. Andy ajándéka tökéletesnek bizonyult, ez a lego még nem volt meg neki. Nina pedig végre elkészíthet 1-2 magyar specialitást. :) Na és én... hatalmas doboz, fogalmam sem volt róla, mit rejthet. Valószínűnek tartom, hogy több időt töltöttek a csomagolással, mint az ajándék kiválasztásával. Ismeritek a „kezdjük a legnagyobb dobozzal, majd mindig kisebb doboz jön, és a végén egy icike picike dobozban megtalálod az ajándékot”?! Igen... hatalmas doboz, kis ajándék, nagy öröm.

Kaptam tőlük egy ezüst nyakláncot floorball medállal.

Sandro egy saját készítésű képkeretet a saját képével, Luca pedig egy szintén saját készítésű tükröt (a keretet ő csinálta) adott. Mindenki örült mindennek, így a fiúkat elküldtük aludni, mi pedig Marioval játszottunk. Andy lent volt Timoval, pókereztek, fiúk a szobájukban, mi pedig super marioztunk. Az este folyamán kb. 20x biztosan kijelentettem, hogy gólt lőttem. Nem tudtam felfogni, mondogattam magamnak, hogy elhiggyem. Szerintem Nina szíve szerint már leütött volna, de azért még a 15. alkalommal is bólogatott és mosolygott. :) 11 körül végeztünk a játékkal, így jöhetett az alvás. Vagyis, ez volt tervben, de előtte még fel akartam nézni a közkedvelt facebookra. Meglepődve láttam az üzenetek és a likeolások tömkelegét. Még Mic is írt, az egyik edző, hogy nagyon gratulál, csak így tovább. Aldoval másnap beszéltem, nem tudtam edzésre menni, így aztán írtam neki, és megköszöntem a bizalmat amit vasárnap kaptam tőle. A válasza; das hast du dir verdient-super Leistung gestern. :)

Ezekkel a dolgokkal a fejemben indultam haza karácsonyra. erről a következő bejegyzésben olvashattok... :)