Kevesebb mint 3 hónap kellett ahhoz, hogy újra Svájcban találjam magam. Szerencsére minden vizsgámat remekül teljesítettem, így nyugodt szívvel indulhattam útnak. Édesapámmal mentem Münchenig, onnan pedig egyedül, autóval tettem meg azt a 422 km-t, ami még elválasztott a „rég nem látott” barátaimtól. Este 8-ra meg is érkeztem Hubersdorfba, ahol Fränziek nagy örömmel fogadtak. Gyors zuhany után közös vacsi, egy kis beszélgetés, majd elfoglaltam a szobámat. Mivel elfáradtam a 12 órás út alatt, elköszöntem tőlük és ágyba dobtam magam.
Szerdán reggel esőre ébredtem. Ebéd, kipakolás, tervezgetés, irány Bern, ajándékkeresés Daninak, aztán találka a legjobb barátommal. :) Már nagyon vártam. Ennek megfelelően végig csacsogtuk azt a 3 órát, amit együtt töltöttünk, igaz hetente beszéltünk telefonon, így mindent tudtunk egymásról. Ennek ellenére volt mit megbeszélni, kis fejmosás, kis önbizalomnövelés, csak a szokásos…. :) Na meg a kihagyhatatlan Panache, amit már nagyon vártam:

Csütörtökön aztán kezdődhetett a meló. Grenchen, Uhrencup, 4 csapatos foci torna (Basel, Zürich, Düsseldorf, Belgrád), ahol mi biztosítottuk a vendégek számára az ételeket. Fränzi elkísért az első nap, vagyis megmutatta, hova kell mennem, hol készítjük el a finomságokat. Volt 1-2 ismerős arc, akikkel már dolgoztam az Oktoberfesten, de névről senkit nem ismertem. Kicsit idegennek éreztem magam. Hús- és haltálat csináltunk, desszertet, salátát, szószokat, mindent előkészítettünk, amit csak lehetett. Aztán ebéd, utána pedig folytattuk az elkezdett munkát. Olyan semmilyen volt, újoncként nem tudtam, mi hol van, kicsit esetlennek éreztem magam. Persze ez mindig így van, új helyszín, új munka, új emberek, minden új körülöttem. Másnap aztán minden megváltozott. A délelőtt eltelt a szokásos melóval, délután viszont átsétáltunk a rendezvény helyszínére, ami kevesebb mint 1 percre volt... A focipálya mellé építettek 1 év alatt egy fedett bicikliversenypályát, aminek a „belsejében/közepében” voltak az asztalok, a következő napok központja:
Előkészítettük az U alakú büfét, átöltöztünk (csini szürke szakácsruha és fekete hosszú kötényféleség, valamint az elengedhetetlen fehér kesztyű) és vártuk a vendégeket. Minden percre pontosan ment, 18.00-kor beengedték a svájci népet és kezdődhetett a vacsi. :) Nekem hússzelés volt a feladatom, amúgy minden más önkiszolgáló (kivéve a desszertnél a fagyi és a sajt, de erre csak a foci meccs szünetében került sor). Beszélgettem az emberekkel, poénkodtak, közvetlenek voltak nagyon, pedig ezen az estén csak a támogatók, a VIP-ek voltak jelen. Ez a nap összehozta a konyhai csapatot, éjfélig nyomtuk a melót és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Szombaton már vártam, hogy ott legyek. Minden percet nevetéssel töltöttük, mentek a beszólások, „lecsapkodtuk a kihagyhatatlan” helyzeteket, jöttek a jobbnál jobb megjegyzések, sztorik.
3 fiú csak nagyon alapfokon beszélt németül (az egyikük 3 hónapja tanulja, a másik 2 ami ragadt rá az évek alatt), de még így is összehoztuk a beszélgetést. Persze néha kellett segítség, amikor Christophe, a konyhafőnök vagy Michéle fordítottak. A fiúk persze csakis hasznos szavakat tanítottak, minden olyan kifejezést megtanultam, amit soha életemben nem fogok használni. :D  Ezen a napon, szombaton már annyira ment minden, tudtam szinte mindent, hogy egyedül készítettem elő a salátákat, az én feladatom volt, hogy mind a 2 kocsin / 4 oldalon legyen mindenből, semmi ne hiányozzon. Én „irányítottam” az újoncokat, akik ma olyanok voltak, mint csütörtökön én. Michéle, Christophe, Laurent, Thomas, Benoit és én voltunk az állandóak, hozzánk csatlakoztak segítők, általában minden nap más. Ebéd után az egyik desszert díszítését bízták rám, a csoki-citrom-karamel Mousset kellett tejszínhabbal, citrommal, eperrel, csokireszelékkel, mandulával, érzékem szerint bármivel díszíteni. :) Mindig kell egy új kihívás. Christophe megmutatta, hogy kell a „habnyomóval” szép formákat alkotni, majd poénkodva belenyomott a tenyerembe egy kis habot, mire én nem szarakodtam és telekentem a fejét…. :) Ennyire voltunk lököttek, ennyire voltunk felszabadultak egy „munkahelyen”. Persze volt, amikor a főnök megjelentével hirtelen mindenki elhallgatott és csak nevetett, nem folytattuk a sztorikat. Ő amúgy szintén ilyen laza volt a maga 70 évével, de azért előtte ne mindent…. :) Ilyen munkahely az, ahova az ember nap mint nap szívesen megy, sőt, vasárnap szinte hiányzott, hogy nem kell bemennem 8-ra, nem kezdem a reggelemet egy kávéval és pár francia szóval….
Azért feltaláltam magam, vagyis, feszes volt a program. Délre Nináékhoz voltam meghívva, persze ismernek, ezért nem haragudtak a fél órás késésért; "Mondtam Andynek, hogy Nicole mindig késik, így még csak most sül a hús... :)". Ebéd után elmentünk mini-golfozni, este pedig Sophiaval vacsiztam Gerlafingenben, ahol mind a ketten dolgoztunk egy rövid ideig. Furcsa volt úgy menni egy étterembe, hogy ennyire örültek nekünk. Amint megláttak a fiúk, szinte éljeneztek; „juuuu itt van Sophia és Nicole”... :) Annyian voltak, hogy várnunk kellett szabad asztalra. Olasz étterem, pizzaest és nincs hely. Ez mindent elárul. :) Addig mi elcsevegtünk a fiúkkal, kicsit hátráltattuk őket a konyhában, de nem jelentett gondot. Jött Migu, a főnök, üdvözölt minket 3 puszival, és bekísért minket a „törzsvendégasztalhoz”. Nagyon finom pizzát ettünk. Jó kikapcsolódásnak bizonyult ez az este, a 3 napos munka után.

Sophiaval aztán meglátogattuk egyik kedves gerlafingeni ismerősünket, Fredyt, aki első évben a személyes támogatóm volt. Sajnálatos módon egy nagyon kedves személy, Fredy legjobb barátja elhunyt pár hete, akit még az első burgdorfi évemben ismertem meg. Amikor legutóbb, márciusban láttam és beszéltem vele, bizakodva mesélt a kemoterápiáról és bízott a javulásban. Sajnos nem sikerült neki. Fredy szerint „megvárta”, amíg a Skorpions Emmental csapata feljutott a NLA-ba. Ez volt minden vágya, a feljutás, ezért - is - küzdött. Sajnos én nem lehettem ott a mindent eldöntő mérkőzésen, amikor sikerült kiharcolni az elit osztályban való részvételt, de Fredy elmondása szerint Daniel kisgyermekként örült a sikernek és mindent elfeledve ünnepelt a csapattal. 2 hétre rá elhunyt... :'(
Értük...