... elbúcsúztam szüleimtől és belevetettem magam az ismeretlenbe. Egy kis félelemmel, de lelkesen szálltam át szüleim autójából Simonéba, egyenesen az első ülésre, 3 csapattársamat a hátsóra szorítva. Indultunk a csarnokba, oda, ahol a következő 3 évemet meghatározó játékosok már vártak rám...

2010. augusztus 7-én, az első büntetőlövésemet Sänä ellen viszonylag jól kivitelezetten, de eredménytelenül hajtottam végre. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer Őt nevezhetem a legjobb barátnőmnek...
„Kaptunk egy büntetőt is, amit persze hogy nekem kellett lőnöm, és persze hogy kivédte a kapus :D Pedig, szerintem nem volt rossz próbálkozás, már feküdt a kapus, de még így is betakarta az egész kaput. ” 

Rahel, aki 2008-ban Vb aranyat nyert az U19-es csapattal, engem dicsért az első edzés után, és mosolyogva - azóta kiderült, mindig mosolyog - köszönt el; holnap találkozunk...
Herbie, akinek minden mozdulatát tátott szájjal figyeltem - és figyelem még most is -, aki azóta a példaképem lett. Rengeteg időt töltöttünk együtt, motivált, hajtott, és amikor az utolsó svájci bajnokimon azt mondta, „ne menj haza, igazolj hozzánk - UHC Dietlikon - ”, miatta újabb napokat töltöttem gondolkodással... Sarah, aki azon a szép napon egy kérdőjel volt számomra, azóta azonban belopta magát a szívembe, aki most már csak Cattaneo, én pedig csak Verteschi vagyok számára... 3 év alatt rengeteget változtam. Megtanultam gondoskodni magamról, ellátni magam. Leküzdeni a hullámvölgyeket és a földön maradni a sikerek után is. 20 évesen felnőttem, egy idegen országban, idegen környezetben. Rengeteget kaptam Svájctól. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiket sokan csak „sztárként csodálnak” - Henrik Quist, Matthias Hofbauer, Emanuel Antener, akivel a mai napig e-mailezünk néha, vagy Thomas Baumgartner, aki talán a világ legjobb játékvezetője, és aki épp a minap írta, hogy reméli, a cseh openes player’s partyn összefutunk és koccintunk egyet. :) 

Szereztem német, cseh, lengyel, finn, svéd, francia és lett kapcsolatokat, mindegyik nemzetről tanultam valamit, hiszen mindegyikőjüknek más és más szokásaik vannak...

Láttam Roger Federert játszani, sőt, ott állt előttem, karnyújtásnyira, és még rám is nézett. Életem egyik legszebb pillanata volt...

Bronzérmet szereztem az U21-es csapattal, melyből kivettem a részemet. Az első hónapokban „egy játékos” voltam, az utolsókban „a játékos”, aki bevethető elől, hátul, és aki irányítja a csapatot...
Megtapasztalhattam a solothurni farsang, vagyis a Fasnacht hangulatát, amibe rögtön beleszerettem... Csodálatos helyeken jártam, síeltem, szánkóztam, kirándultam, igaz, nem sokszor, hiszen a floorball állt mindenek előtt...

Csodálattal figyeltem, voltam részese a berni jégkorongcsapat menetelésének, akik éppen szerelmünk kialakulásakor bajnokságot nyertek... 
Megtanultam éles helyzetben is belőni a büntetőket, köszönhetően Aldonak, akitől újra és újra bizalmat kaptam, aki mindvégig hitt bennem, aki nélkül nem jöhetett volna létra az álmom. Az álom, a világ top ligájának egyikében játszani... 3 év, ca. 80 bajnoki- és kupamérkőzés, 30 felkészülési, 5-6 torna, több napos edzőtáborok, megszámlálhatatlan - :) - termi és kinti edzés, triatlon, mosoly, bánat, könnyek, orvosok, fizioterápia, barátság, Panache, töggele, és még sorolhatnám...

Ezt a 3 évet senki nem veheti el tőlem. Megdolgoztam érte. Ez már az enyém...

Hétfőn boldogan indultam dolgozni. Sokszor hallotok ilyet!? :) A boldog és a munka szó egy mondatban. Nem semmi. :) Délelőtt a szokásos koreográfiával indítottunk, délután azonban én is korán átmentem a rendezvény helyszínére. Michele az U alak jobb, én pedig a bal oldalát rendeztem el, a többiek adogatták a tálakat, amit éppen kértem tőlük. Hamar elkészültünk, igaz volt egy „Klugscheisser” nő, aki nem igazán értette meg, hogy most csak annyi a dolga, hogy odaadja azt a bizonyos tálat, amit kérek tőle, és ne pakoljon le a kocsiról mindent az asztalra, mivel az foltot hagy a fehér terítőn…. Kicsit bepipultam rá, nem szeretem az ilyen embereket, így aztán a vendégek érkezte előtt „cseréltem” Michelel.
Kis főnök lettem, 3 segítővel az oldalamon, akiket én irányítottam. Ha valami elfogyott, elküldtem őket új, teli tálakért, majd kicseréltem az üressel. Hogy ne legyen felfordulás, csak én kérhettem a feltöltést. Ez persze felelősséggel is járt, mindig kellett az asztalon lennie minden ételből. Kb. 1 óra nagyon húzós volt, rengetegen jöttek és annál is többet ettek. :) Szerencsére mindent megoldottunk, jól sikerült az este, mindenki elégedett volt. Pár vendég már úgy jött oda hozzám, hogy "itt a magyar leányzó, ma is vágsz nekünk egy kis sajtot!?"…. :) Kedden is ugyanezt csináltuk, ugyanígy én voltam a „kis főnök”, zökkenőmentesen mentek a dolgok. A poénkodás egyre általánosabbá vált, Benoit fagyi kimérése közben lefröcskölt vízzel, én viszont nem nevethettem hangosan, hiszen ott voltak a vendégek körülöttünk. Laurent-nal aztán kitaláltuk, ha a fagyis pultnál sokan állnak, Benoit kap egy kis narancsot az egyenruhájába, Laurent pedig megpaskolja a hátát, csak hogy tuti legyen a ragadás. Véghez is vittük a tervünket, körülbelül 3-4 percen keresztül nem tudta kiszedni a narancsot, folyamatosan jöttek fagyit kérni, ő pedig nem állhatott le…. :) Mindezt csak azért mertük megcsinálni, mert már csak fél óra volt zárásig, az utolsó vendégsereg érkezett, és a Basel büntetőkkel kikapott, így már minden mindegy volt. :) Az addig felépített image-t már nem tudtuk lerontani, annyira szuper munkát végeztünk. Egy dicsérő beszéd után újra a cég székhelyén találtam magam egy pohárral a kezemben, ami a rendezvény lezárását jelentette.  

Szerdán délelőtt kipihentem magam, elvégeztem az „otthoni” feladatokat, mostam, teregettem, mosogattam, teknőcöket etettem.
Fränziék ugye nem voltak otthon, én pedig nem akartam, hogy csatatér legyen a lakásból, mire haza érnek. Délben aztán tenisz mérkőzés, Sänä és Aldo társaságában. Nagyon meleg volt és még kicsit fáradtnak bizonyultam, de pár labdamenetért mindenképpen megérte. Aldo megállapította, hogy még mindig nagyon gyors vagyok. Amikor ellene játszottam, volt egy szuper pont, hosszú ütések, majd kicsit lerövidítettem, mire ő épphogy csak átpöccintette, én futottam mint egy őrült és magam sem tudom hogyan, de sikerült elérnem és átütnöm, ezzel pontot szereznem. Aldo „bosszankodva” nézett ki Sänära és jelentette ki, hogy nem hiszi el, hogy visszaadtam, ez hihetetlen…. :D Persze ezalatt az egy játék alatt annyira elfáradtam, hogy utána már képtelen voltam normális ütésekre. :)
Kicsivel később a régi munkahelyemen, a Grauholz kávézóban találtam magam, meglátogattam a régi munkatársnőmet. Sajnos 2-en már nem dolgoznak ott, de azért sikerült pár ismerőssel összefutni. Onnan siettem Herzogenbuchseeba Vrenihez, akivel megmaradt a kapcsolat, folyamatosan e-maileztünk. Még mindig lenyűgöz, hogyan éli mindennapjait a maga 70 évével; 3 hetes bicótúra Szardínián, 5 napos kirándulás, sítábor a hegyekben és még sorolhatnám. Én is így szeretnék élni, amikor már ráncos leszek (szóval hamarosan:)). Siettem haza, ugyanis Jens jött hozzám vacsizni, grilleztünk egyet. Csodás környéken laknak Fränziek, az erdő szélén, nagyon hangulatos ott sütögetni, kiülni, még 20.00-kor is süt a nap és bőven elég a rövid nadrág.  Imádom Svájcot. 

Csütörtökön mentem volna Baselba és találkoztam volna Floval és Ritával, azonban a jó idő, az 1-1 óra utazás miatt a strandolás mellett döntöttem. Sänä játszotta a navigátor szerepét, nehezen, de azért megtaláltuk a Marzili strandot, ahol utoljára tavaly nyáron voltam. Szuper hely, 5-6 percet állsz a vízben, mire ráveszed magad, hogy belemerészkedj a 18° C-os Aareba és az ár visz magával. Több lehetőséged van kijönni a vízből, mi soha nem kockáztattunk és az utolsó előttinél mindig (mind a 2 alkalommal, amikor nagy nehezen belevetettük magunkat a vízbe) kimásztunk. :) Szuper egy délután volt, 6 körül Jens is csatlakozott hozzánk. Még mindig ugyanolyan bolondok vagyunk együtt, mint 3 hónappal ezelőtt, van ami sosem változik….
Bernből siettem Burgdorfba, a csajok edzésének utolsó 10 percét sikerült elcsípnem. Furcsa volt belépni a csarnokba. Látni az A és a B pályán is mosolygós arcokat, akik örülnek nekem, akik edzés közben is észrevettek és kiintegettek. :) Rahel, Jenny, Aeschli, Christe, Zu…. :) Corinne hívott, hogy nem talál sehol, reméli nem vertem át. :) Amikor észre vett, lelkesen sietett felém, a szokásos vigyorral, amit le sem lehetne törölni az arcáról…. :) Megvártuk az edzés végét, beszéltünk Radomirrel, aztán köszöntem a csajoknak, Ela csak annyit mondott, „Verti, késtél 2 hónapot”. :) Aztán átmentünk páran a Schützenhausba, megtudtam a svájci pletykákat, ki kivel szakított, ki kivel jött össze, minden olyat, ami nélkül nem indulhattam haza.:) 1/2 12 körül Rahel és én megéheztünk, így az utolsó lehetőséghez fordultunk; McDonald’s. Nem szeretem, sőt…. de ha nincs más, megeszem. Szerencsére Svájcban újra kapható a CBO szendvics, ami a mekis felhozatalban A kedvenc. Corinne remek fejeket tud vágni fényképezés közben... :)
Elérkezett a várva várt péntek. Délelőtt Olival fürödtünk a 24 °C-os Aeschi tóban.
Amióta kiderült, hogy újra Svájcban töltök pár napot, azóta tudtam a péntek esti programom; Sänä, Jens, Pascal, Bern, cowboys, Pitcher Panache-Bier-Wasser, töggele (csocsó),  utolsó Moonliner vagy első vonat, hajnali 1/4 5-kor csendben fogmosás – még soha nem sikerült -. Tervnek megfelelően egy vacsival kezdtünk; majd a Cowboys bárban folytattuk, ahol Rufer és Ann már vártak ránk. Jó volt újra találkozni velük. Egy kis játék, majd tovább álltunk, csak hogy ne ülje meg a gyomrunkat a sok kaja…. :) Egy érdekes bárban kötöttünk ki, ahol volt vagy 40 fok, de azért csak bementünk, mert volt dartsuk. Mondanom sem kell, mennyire komolyan vettük. Tulajdonképpen nem volt olyan alkalom, amikor rendesen el tudtam volna dobni. Kihasználták, hogy hihetetlenül csikis vagyok. Bezzeg róluk ez nem mondható el, Jenst még ki lehetett zökkenteni, Pascal már nehezebb falatnak bizonyult, Sänät pedig lehetetlen volt megzavarni. :) Sokadik „utolsó körös csengetés” után aztán kiszállingóztunk a bárból és visszamentünk a Cowboysba, ahol az este további részét töltöttük. Sikeresen elértük az utolsó éjszakai buszt, így 4.20-kor már a megszokott helyen sétálgattunk és próbáltuk kinevetni magunkat hazaérkezés előtt. :) Hihetetlen, de igaz, a fogkefém még mindig ugyan ott volt, ahova 3 hónappal ezelőtt letettem…. :) Vár rám. Persze Sänä mondta, hogy ez így lesz, de nagy tételben nem fogadtam volna rá, hogy hónapokig elnézik a fogkefém az övéik mellett. :) Bevonultunk a szobába és fecsegtünk az élet nagy dolgairól. Valamikor 6 körül meguntuk, vagyis inkább azt mondanám, győzött az álmosság. 3 óra alvás után már ébren voltam, kimásztam a mosdóba, visszafelé már nem csuktam be a szobám ajtaját. Félig még visszaaludtam, aztán 11kor kipattantak a szemeim, amikor Aldo épp elsuhant a szobám előtt és egy „csodás jelzővel” illetett. :D Egyből kiugrottam az ágyból, teljesen fitt voltam. Sänä rosszabbul nézett ki, sőt, csak forgolódott az ágyában, fejfájásra panaszkodva. Én addig Aldoval csevegtem, megállapította, hogy; "Most sem sikerült halkan hazajönnötök, a fürdőszobás 10 perc után elcsöndesedtetek, de hogy Ti miért nem tudtok fogmosás közben csendben maradni!?"…. :) Állítása szerint csupa jót hozunk ki egymásból, minden velem töltött este után Sänä ágyban tölti a napot…. :D Aldo ment tenisz meccsre, én nagy nehezen kirángattam Sänät, mivel meg akartam nézni Aldo meccsét. Valahogy összekaptuk magunkat, és máris a pálya mellett találtuk magunkat. Egy kiskölyök, Lionel tett róla, hogy végre felébredjünk. Mosolyt csalt az arcunkra.
Aldo sajnos 2-1-re kikapott, kicsit sokat hibázott, de küzdésből jelesre vizsgázott.  Este egy közös, családi grillezéssel búcsúztattak, sajnos Cedi nem tudott jönni, de a többiek ott voltak. :) Másnap reggel újra Magyarország felé vettem az irányt, ezáltal véget ért a 13 napos, svájci kirándulásom... 

Kevesebb mint 3 hónap kellett ahhoz, hogy újra Svájcban találjam magam. Szerencsére minden vizsgámat remekül teljesítettem, így nyugodt szívvel indulhattam útnak. Édesapámmal mentem Münchenig, onnan pedig egyedül, autóval tettem meg azt a 422 km-t, ami még elválasztott a „rég nem látott” barátaimtól. Este 8-ra meg is érkeztem Hubersdorfba, ahol Fränziek nagy örömmel fogadtak. Gyors zuhany után közös vacsi, egy kis beszélgetés, majd elfoglaltam a szobámat. Mivel elfáradtam a 12 órás út alatt, elköszöntem tőlük és ágyba dobtam magam.
Szerdán reggel esőre ébredtem. Ebéd, kipakolás, tervezgetés, irány Bern, ajándékkeresés Daninak, aztán találka a legjobb barátommal. :) Már nagyon vártam. Ennek megfelelően végig csacsogtuk azt a 3 órát, amit együtt töltöttünk, igaz hetente beszéltünk telefonon, így mindent tudtunk egymásról. Ennek ellenére volt mit megbeszélni, kis fejmosás, kis önbizalomnövelés, csak a szokásos…. :) Na meg a kihagyhatatlan Panache, amit már nagyon vártam:

Csütörtökön aztán kezdődhetett a meló. Grenchen, Uhrencup, 4 csapatos foci torna (Basel, Zürich, Düsseldorf, Belgrád), ahol mi biztosítottuk a vendégek számára az ételeket. Fränzi elkísért az első nap, vagyis megmutatta, hova kell mennem, hol készítjük el a finomságokat. Volt 1-2 ismerős arc, akikkel már dolgoztam az Oktoberfesten, de névről senkit nem ismertem. Kicsit idegennek éreztem magam. Hús- és haltálat csináltunk, desszertet, salátát, szószokat, mindent előkészítettünk, amit csak lehetett. Aztán ebéd, utána pedig folytattuk az elkezdett munkát. Olyan semmilyen volt, újoncként nem tudtam, mi hol van, kicsit esetlennek éreztem magam. Persze ez mindig így van, új helyszín, új munka, új emberek, minden új körülöttem. Másnap aztán minden megváltozott. A délelőtt eltelt a szokásos melóval, délután viszont átsétáltunk a rendezvény helyszínére, ami kevesebb mint 1 percre volt... A focipálya mellé építettek 1 év alatt egy fedett bicikliversenypályát, aminek a „belsejében/közepében” voltak az asztalok, a következő napok központja:
Előkészítettük az U alakú büfét, átöltöztünk (csini szürke szakácsruha és fekete hosszú kötényféleség, valamint az elengedhetetlen fehér kesztyű) és vártuk a vendégeket. Minden percre pontosan ment, 18.00-kor beengedték a svájci népet és kezdődhetett a vacsi. :) Nekem hússzelés volt a feladatom, amúgy minden más önkiszolgáló (kivéve a desszertnél a fagyi és a sajt, de erre csak a foci meccs szünetében került sor). Beszélgettem az emberekkel, poénkodtak, közvetlenek voltak nagyon, pedig ezen az estén csak a támogatók, a VIP-ek voltak jelen. Ez a nap összehozta a konyhai csapatot, éjfélig nyomtuk a melót és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Szombaton már vártam, hogy ott legyek. Minden percet nevetéssel töltöttük, mentek a beszólások, „lecsapkodtuk a kihagyhatatlan” helyzeteket, jöttek a jobbnál jobb megjegyzések, sztorik.
3 fiú csak nagyon alapfokon beszélt németül (az egyikük 3 hónapja tanulja, a másik 2 ami ragadt rá az évek alatt), de még így is összehoztuk a beszélgetést. Persze néha kellett segítség, amikor Christophe, a konyhafőnök vagy Michéle fordítottak. A fiúk persze csakis hasznos szavakat tanítottak, minden olyan kifejezést megtanultam, amit soha életemben nem fogok használni. :D  Ezen a napon, szombaton már annyira ment minden, tudtam szinte mindent, hogy egyedül készítettem elő a salátákat, az én feladatom volt, hogy mind a 2 kocsin / 4 oldalon legyen mindenből, semmi ne hiányozzon. Én „irányítottam” az újoncokat, akik ma olyanok voltak, mint csütörtökön én. Michéle, Christophe, Laurent, Thomas, Benoit és én voltunk az állandóak, hozzánk csatlakoztak segítők, általában minden nap más. Ebéd után az egyik desszert díszítését bízták rám, a csoki-citrom-karamel Mousset kellett tejszínhabbal, citrommal, eperrel, csokireszelékkel, mandulával, érzékem szerint bármivel díszíteni. :) Mindig kell egy új kihívás. Christophe megmutatta, hogy kell a „habnyomóval” szép formákat alkotni, majd poénkodva belenyomott a tenyerembe egy kis habot, mire én nem szarakodtam és telekentem a fejét…. :) Ennyire voltunk lököttek, ennyire voltunk felszabadultak egy „munkahelyen”. Persze volt, amikor a főnök megjelentével hirtelen mindenki elhallgatott és csak nevetett, nem folytattuk a sztorikat. Ő amúgy szintén ilyen laza volt a maga 70 évével, de azért előtte ne mindent…. :) Ilyen munkahely az, ahova az ember nap mint nap szívesen megy, sőt, vasárnap szinte hiányzott, hogy nem kell bemennem 8-ra, nem kezdem a reggelemet egy kávéval és pár francia szóval….
Azért feltaláltam magam, vagyis, feszes volt a program. Délre Nináékhoz voltam meghívva, persze ismernek, ezért nem haragudtak a fél órás késésért; "Mondtam Andynek, hogy Nicole mindig késik, így még csak most sül a hús... :)". Ebéd után elmentünk mini-golfozni, este pedig Sophiaval vacsiztam Gerlafingenben, ahol mind a ketten dolgoztunk egy rövid ideig. Furcsa volt úgy menni egy étterembe, hogy ennyire örültek nekünk. Amint megláttak a fiúk, szinte éljeneztek; „juuuu itt van Sophia és Nicole”... :) Annyian voltak, hogy várnunk kellett szabad asztalra. Olasz étterem, pizzaest és nincs hely. Ez mindent elárul. :) Addig mi elcsevegtünk a fiúkkal, kicsit hátráltattuk őket a konyhában, de nem jelentett gondot. Jött Migu, a főnök, üdvözölt minket 3 puszival, és bekísért minket a „törzsvendégasztalhoz”. Nagyon finom pizzát ettünk. Jó kikapcsolódásnak bizonyult ez az este, a 3 napos munka után.

Sophiaval aztán meglátogattuk egyik kedves gerlafingeni ismerősünket, Fredyt, aki első évben a személyes támogatóm volt. Sajnálatos módon egy nagyon kedves személy, Fredy legjobb barátja elhunyt pár hete, akit még az első burgdorfi évemben ismertem meg. Amikor legutóbb, márciusban láttam és beszéltem vele, bizakodva mesélt a kemoterápiáról és bízott a javulásban. Sajnos nem sikerült neki. Fredy szerint „megvárta”, amíg a Skorpions Emmental csapata feljutott a NLA-ba. Ez volt minden vágya, a feljutás, ezért - is - küzdött. Sajnos én nem lehettem ott a mindent eldöntő mérkőzésen, amikor sikerült kiharcolni az elit osztályban való részvételt, de Fredy elmondása szerint Daniel kisgyermekként örült a sikernek és mindent elfeledve ünnepelt a csapattal. 2 hétre rá elhunyt... :'(
Értük... 

Sajnos már hetek óta a tanulás az elsődleges, mellette a maradék "szabadidőmben" alszom, floorballozom a válogatottal, vagy éppen ápolom a kapcsolatomat a barátaimmal... :) Így elmondhatom, hogy ennek köszönhető, hogy nem írtam az elmúlt 1,5 hónapban. A vizsgáim jól sikerültek, eddig 5/5, még lesz egy Polgári jog 2., ami rázós menetnek ígérkezik, de ha már letudtam 2 szóbelit 4-es érdemjeggyel, akkor remélem ez is hasonlóan sikeres lesz... :) Júliusban újra megyek Svájcba, ezúttal 2 hétre. Még nincs vége a blognak, amint újra lesz időm, jövök 1-2 érdekességgel. Mindezt Nektek írom, hiszen még mindig vannak látogatóim, pedig a bejegyzések száma igencsak lecsökkent. Ezúton is köszönöm Nektek a kitartásotokat, érdeklődéseteket, jól esik!! :) 

Csatolok pár képet az elmúlt 1,5 hónap eseményeiről: 

     Újdonság, eddig nem szerettem a kínait, de ezt a menüt
     megkedveltem :)


    MEFOB 2013 Dunaújváros. 4 győzelem, 1 vereség, új barátok,
    felejthetetlen esték... :)

  
                    Aki szép az szép... Hát nem imádnivaló!? :)

            Újra feltérképeztük Tata "szórakozási lehetőségeit".
            Az eredmény önmagáért beszél. :) 

                        Válogatott edzőtábor 36 fővel :) 


          Koncert. Egy számukat ismertem, amit visszatapsolás
          után eljátszottak: Élvezd. 

Simone Berner tegnap lejátszotta utolsó válogatott mérkőzését. 2005-ös világbajnok, mellette 2 bronz és 1 ezüst tulajdonosa, 7 világbajnokságon húzhatta magára a címeres mezt. Védőként 27+43 pont a nemzeti csapat mérkőzésein, a svájci elit bajnokságban 133+169. Az ALL-Star Team tagja volt 4x és talán lehet rá mondani, hogy a válogatott valaha volt legjobb csapatkapitánya. Számára - mint ahogy számomra is - véget ért egy fejezet, az életünk új irányt vett. Az övé tegnap, az enyém 2013. március 2-án, szombaton. Talán az élet akarta így, hogy épp az előbb említett „sztárhoz” kötődik az utolsó Burgdorf Wizards-os meccsélményem. Mindig nagy kihívás volt ellene játszani, a kedvenc csatáinkra a bulinál került sor, amit meglepő módon 70-30 arányban én nyertem. Szúrta a szemét, védőként is oda állt, ha meglátott a kezdőkörben, csak hogy javítsa a statisztikáját. :) A 21. fordulóról, vagyis a Dietlikon-Wizards meccsről nem sokat írnék, a csapat már a bajnokság végét várta. A 3. harmadban védőként élvezhettem ki a svájci bajnokság utolsó pillanatait, és kijelenthetem, nagyon szuper 20 percet töltöttem hátul. Nem akartam, hogy véget érjen, tovább akartam játszani. Élveztem. DE tudjuk, az élet nem kívánságműsor. Véget ért egy álom, amit 2010. augusztus 5-e óta éltem. Furcsa érzések kavarogtak bennem, amire a szokásos meccs utáni kézfogásnál Simone rátett egy lapáttal. A maga 15 éves pályafutásával, feltartva a sort megállt nálam, megszorította a kezemet, a szemembe nézett és azt mondta; "du hast huere gut gespielt, super gemacht, Kompliment." A másik kezével elismerően megütögette a vállamat, majd tovább állt és folytatta a szokásos köszi a játékot mondandóját. Talán elhiszem, ha ő mondja... :) 
A kézfogás után, Herbie, akiről már többször meséltem a blogomon, letámadt, hogy ne akarjak én haza menni, maradjak itt és játsszak náluk jövőre. Szerinte "megbolondítottam az egész védelmet", a csapattársai  pedig kérdően néztek egymásra, miért játszatja a Wizards a legjobb játékosát hátvédként... :) Nem volt egy eredményes meccs, viszont az utolsó harmadban tényleg "nagyot alakítottam". Ehhez egy "bennfentes sztori": a 2. harmad utáni szünetben Sarah az "ennél már nem lehet rosszabb" alapon lehúzott egy felest. Csatlakoztam hozzá, és még 3-4 játékos szintúgy. Radomir és Simon bejöttek az öltözőbe, a támadóknál kezdve elmondták az új sorokat. Nagy meglepetésre, az utolsó név az enyém volt. Védő. Floval. Meglepődtem, a reakciómat - "Én!? Hátvédként?! Sarah, adj még egy pohárral... :D" - hatalmas nevetés követte. :) Amúgy 1-1-re sikerült kihoznunk az utolsó játékrészt, ami előreláthatólag (...) számomra egyben az utolsó 20 percet jelentette az SML-ben... :( 

Svájci szánkózás. Ez nem éppen olyan, mint amikor itthon lecsúszol a dombról és örülsz az 1 perces élménynek. 3-5 km-es pályák, lifttel vagy felvonóval mész fel, majd a végén a képen látható "zsinór" felhúz a csúcsra. Ez az adelbodeni, persze mindenhol mások a körülmények. Párosan béreltünk egy szánkót, hiszen ez nagyobb örömet okoz. Rahel és én Schumachert is leelőztük volna. A sok-sok csúszásból csak egyszer akadt gondunk, az egyik kanyart nem sikerült bevenni, kisodródtunk, közel kerültünk a „zuhanáshoz”, így mind a ketten „ledőltünk” a paripánkról. :) Szerencsénk volt, hogy nem jött utánunk senki, a kanyarban nem látott volna minket. Még ebben a körben felakadtunk egy másik kanyarnál, Jonna és Flo elestek, mi meg próbáltuk úgy bevenni az ívet, hogy ne menjünk nekik, de egy olyan részre sodródtunk, ahol megállt egy kis hó, így lerepültünk a szánkóról. A legviccesebb pillanatokat egy erős lejtő utáni gödör okozta, ami után mind bevártuk egymást (és persze nevettünk az utánunk lévő páros ugratásán-jajgatásán:)). 3 óra csúszkálás után irány haza, hiszen még várt ránk egy Fondue - pizza evés Sarahéknál, este pedig Bern felé kacsingattunk. Ami említésre méltó, hogy megismerkedtem Svájc jelenleg legjobb floorball játékosával, Antival (Emanuel Antener). Röpke fél órát beszélgettünk, kellemesen csalódtam benne. Nem az a nagyképű, beképzelt srác, a földön jár, nincs elszállva attól, hogy tehetséges. Persze tudja, hogy jó játékos, de azzal is tisztában van, hogy vannak hibái (mint például a védekezés).

Kedden életemben először részt vettem egy egyetemi előadáson. Steuerrecht, Bern. Nem mondom, hogy sokat értettem, de abban biztos vagyok, hogy érteném, ha az elejétől fogva Svájcban ezt tanulnám. Sänä jegyzetelt, én is írtam 1-2 dolgot, de azért egy kicsit vártam már az előadás végét. :) „Avatásomat” megünnepeltük egy ebéddel a Desperadoban, készítettünk egy túlélőcsomagot Corenak, aki 2 napja bevonult a hadseregbe, a végére pedig még egy Panachet is megejtettünk. :) Jens aztán 17-kor leváltotta Sänät, este ugyanis SCB meccsre mentünk. A 4 győzelemig tartó összecsapáson a Servette vezetett 3-1-re. Győzni kellett, különben nincs esélyünk a 4 közé jutásra. Ennél idegtépőbb meccset még nem produkáltak a fiúk. 1-1 a rendes játékidő után, a hosszabbítást egy 5 perces büntetéssel kezdtük. Amint sikerült minden támadást hatástalanítani és újra 5 az 5-ben támadhattunk, ismét kiszórtak egy berni játékost. Ezt is túléltük, sőt, kiegészüléskor 2-1-es kontrára került sor, aminek a vége egy hatalmas GÓÓÓÓÓÓL :) Felrobbant a csarnok, fantasztikus érzés volt, kirázott a hideg. Úgy örültem, mint egy kisgyerek, igazán boldog voltam. :) 

Másnap Laura érkezett hozzám. Utoljára a st.gallen-i világbajnokságon találkoztunk 2011-ben, ami hát valljuk be, nem éppen most volt... A viszontlátás könnyeket hozott. Nem is tudom, mit meséljek erről az 5 napról. Kimentünk egy floorball meccsre (Köniz-GC), ami hihetetlen izgalmakat hozott, és a végén nyert a csapatom, újra együtt játszottunk (az első Bern-Burgdorf közös edzés, kb. 30 játékos jelent meg, 1,5 óra csak játék), pénteken Thunba mentünk (ő először Maraékkal találkozott, én Sänäval voltam, majd 21 körül csatlakoztam hozzájuk), eltöltöttünk vagy 3 órát kondizással és úszással, ettünk a mekiben egy hatalmas adag fagylaltot 1,50 chf-ért és persze rengeteget főztünk. :) Szuper 5 napot produkáltunk, a hosszas beszélgetésekről nem is beszélve. Vasárnap elbúcsúztunk, ő hazafelé vette az irányt, én pedig a csarnokba mentem U21-es meccsre (ahol Jonna, aki kedden haza repült, megjelent. Kiderült, hogy az egyesületünk visszarepültette, vasárnap 16-kor megérkezett, 19.30-kor kezdődött a Playout, majd hétfőn délelőtt repült vissza. Mellesleg 11-1-re nyertek, Jonna nélkül 9-1-re. Pénzkidobás....). Én mondjuk örültem Jonnának, mi mindig is kedveltük egymást, ismét egy nagy öleléssel búcsúztunk el. 

Hétfőn végre edzettünk. Kis pályán, de jól esett mozogni. Hiányzik a floorball, furcsa heti 4-5 edzés + hétvégi meccs helyett 1x edzeni. Igaz most rengeteg a szabadidőnk, ami látszik a programok számán is. 
Kedden Sunál ebédeltem, amit egy Sharapova-Federer összecsapás követett. Régen volt tenisz ütő a kezemben, ami meglátszott a játékomon, de azért voltak ígéretes ütéseim. :) Federer rossz kezdés után (0-3) egalizált (3-3), de végül Sharapova 6-4-re diadalmaskodott. Federernek gyakorolnia kell még a szerválást, de tény, hogy remek játékos válhat belőle. ;) Coräval is összefutottam még, régen láttuk egymást, kicsit kibeszéltük magunkat.  Pénteken sor került az első búcsú bulimra. Nagyrészt volt/jelenlegi csapattársakat hívtam meg. Nem a bulizás volt a cél, hanem hogy utoljára együtt töltsünk pár órát, jól érezzük magunkat. Sikerült. A Papa Joe's-ban foglaltam asztalt. Jól bekajáltunk, Sarah-val aztán ismét sikerült egy remek „show”-t összehoznunk. :) B52. Feltétlenül szükségünk volt arra, hogy meggyújtsuk az italt. Mire a pincér fiúnak sikerült lángot varázsolni az italunkra, már csak a könnyebb része volt hátra. Meginni. A kérdés csak, hogyan!? :) Sarah végre rávette magát, szívószálat bele a pohárba, mire a szívószál lángba borult. Gyorsan kihúzta és elkezdte lerázni, így persze mindenki „kapott” az italból is. Arról nem is beszélve, milyen hanghatásokkal vitte mindezt véghez. :) Örültem az estének, aranyosak voltak a lányok, megleptek egy kis ajándékkosárral, tele rám jellemző, általam kedvelt finomságokkal. :) Szombaton Zsófi és Ádám által készített rakott krumpli szerepelt az étlapon, megspékelve egy általam kreált desszerttel (vaníliafagyi olvasztott málnás öntettel, tejszínhabbal és manduladarabkákkal). Tőlük aztán siettem a Cowboysba, csak hogy bejelentkezzem, az úti cél viszont a jégkorong csarnok. Mivel a Servette ellen 1-3-ról sikerült 4-3-ra fordítanunk, lehetőségem nyílt újabb meccsek megtekintésére. A döntőbe jutáshoz az EHV Zug csapata ellen kell 4x diadalmaskodni. Persze ismét hosszabbításban dőlt el, miért is ne. Ezúttal 3-2-re nyertünk. Még mindig fantasztikus érzés, amikor egy ilyen gólnál robban a csarnok, 17.131 ember örül, tapsol, kiabál, táncol, ugrál, pacsizik. :) Az este ezúttal is az utolsó Moonliner-rel fejeződött be, de ezúttal Jens, Pascal, Rufer, Ann és Remo alkotta a bandát. A hely szokásunkhoz híven a Cowboys bár, el sem tudnám képzelni, hogy máshol ünnepeljünk. Vasárnap hivatalos voltam Nináknál ebédre. Fachitas, nyami. :) Este még egy meccsre siettem, ami TV-be illőre sikeredett. 4-7-ről 8-7, majd 8-8, és 5 mp-cel a vége előtt 8-9. Sajnos a Köniz ezúttal alul maradt, szerencsés félpályán túli megpattanó lövéssel nyert a GC. Viszont bebizonyították a fiúk, hogy nincs vesztett állás, 4-5 gólt is le lehet dolgozni, valamint 4 bekapott gól után is lehet az utolsó percben fordítani, csupán küzdés, akarás és csapatmunka szükséges. 
Kedd-szerda-csütörtököt az ágyamban töltöttem betegen. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, intéznem kellene a dolgaimat, péntek-hétfő szünnap, én meg betegeskedem. Csütörtökön este azért összekaptam magam és elmentem Sänä szülinapi bulijára a Cowboysba. Hol máshol. :) Laza vacsi, dumaparti, SCB meccsnézés (kikaptunk 4-0-ra, ezzel Zug összesítésben 3-2-re vezetett). Ezúttal az utolsó vonattal mentem haza, hiszen nem éreztem magam igazán jól, még nem sikerült teljesen meggyógyulnom. Szombaton csocsó-biliárd párbaj, mind a kettőt nyertem, döner kebab és SCB a Tv-ben (mekkora győzelem, 4-3 nekünk, ezzel kiegyenlítettünk). Vasárnap fitten ébredtem. Utolsónak mondható összeröffenés. 18-kor kezdtünk 3-an (Pascal, Jens, én), elvertem a fiúkat 1-1 ellen csocsóban, vacsiztunk, majd Sänä is befutott. Ekkor indult a csocsópárbaj, ami aztán 3.10-kor fejeződött be (persze nem folyamatosan, néha játszottunk 3-4 menetet, aztán elhagytuk az asztalt - vagyis kikaptunk a kihívótól - , amikor pedig üresen állt, újra és újra betámadtuk:)). Közben Rufer és Ann is megérkeztek, így teljes volt az általam kívánt társaság. Sänäval sikerült a 2,5 év alatt először „összeveszni”. :) Haza kellett volna mennie vonattal, amit egy mosdószünet alatt megemlített. Én csak annyit mondtam, az ő döntése, mikor megy haza. Olyan 1/2 1 körül (az utolsó vonat már elment) kidőlt a bili, sikerült 5 percet veszekedni, aminek semmi értelme nem volt. A megoldásra hamar fény derült, itt akart maradni, ezért van még mindig itt, de azért én vagyok a hibás. :) Ennek örömére legyőztem szkanderban, ő meg engem egy másik játékban, ezzel szent a béke. Az - elméletileg - utolsó búcsúzkodás furcsán zajlott. Jens szorosan magához ölelt, és azt hajtogatta, hogy még találkozunk. Pascal elintézett két puszival, Rufer meg a „gondok lesznek ha nem jelentkezel” mondattal még korábban. Sänä aztán lekéste a Moonlinert, nem sikerült időben elbúcsúzni. Én szerencsésen - sprintelve - elértem az enyémet. Nem sírtam, főleg mert ő is azt mondogatta, hogy holnap találkozunk, ha nem holnap, akkor kedden, de még mindenképpen látjuk egymást. Én nem voltam ennyire optimista, de ő magabiztosnak tűnt. 3 óra alvás után aztán családi Brunch Fränziéknál. Imádom őket. A hagyományos csokinyuszit floorball labdával tönkre tevő versenyt a lányok nyerték. Én, újoncként, első lövésre eltaláltam és hatalmas lyukat ejtettem a nyuszi „mellkasán”. A második lövésem szintén talált. A fiúk nem akarták elhinni, még Cedi (Cedric Rüegsegger, volt IBK Dalen játékos) sem szokta elsőre eltalálni. Sajnos ő nem volt ott, nem láthatta a győzelmemet, dolgoznia kellett. :( A tejcsokis nyuszit tehát hamar megnyertem. A fehér csokisnál nem akartam pontosan célozni, a végén még nem kapok több meghívást. :P Camille így is szomorkodott, hogy 6/4-x sikerült eltalálnom, míg neki csak a széket sikerült tönkre tennie. :) Sophiaé lett a fehér nyuszi, így a „két családon kívüli” elvitte a díjat. :)
15.50-kor már a „sáállálálá”-t énekeltem a csarnokban. 16-kor kezdődött a 7., vagyis a mindent eldöntő meccs. Amelyik csapat nyer, az a döntőbe jut. Sänänak igaza volt, hiszen láttuk még egymást. Rufer számára én vagyok a berni kabala. Aranyosan kijelentette, hogy ne értsem félre, mert van barátnője, de engem nagyon szeret. :) 4-1 ide, vagyis FIIINNAAALLLEEE!!! :) Kár, hogy már nem leszek itt. Ha Bern nyer, azon az estén minden szórakozóhely, étterem, bár nyitva lesz egész éjjel. A csarnok melletti bárban megismerkedtünk Will-el, a Brazíliából jött pincér fiúval, akit teljesen levettünk a lábáról... :) Klaus is befutott egy utolsó italra, így a szokásos jégkorongos csapattal töltöttem a hétfő estét. 
Az egyetlen gondot az ismételt búcsúzkodás okozta. Ezúttal nem kellett sietni, ennek megfelelően vagy 25 percig tartott... Volt ott minden, szép szavak, könnyes szemek, de nagy zokogás nem történt (szerencsére). A fiúk aztán kezdtek fázni, így elköszöntünk egymástól. Újra átöleltem Jenst, majd újra Sänät, de ezúttal csak 1 percre. Megszorította a kezemet, mondva, "tudd, hogy hiányozni fogsz", és elváltak útjaink. Pascal és én busszal bementünk Bernbe, ahol ettünk egy utolsó dönert. Kedden intézkedtem, délután pedig Zsófinak és Ádámnak rántott husit készítettem. Szerencsére ízlett nekik, jót vacsiztunk. A desszertet ezúttal Zsófi szolgáltatta, karamellás puding, az izgalmakért pedig Ádám volt a felelős, sikerült kiválasztania a Démoni doboz című amerikai horror filmet. :) Szerdán még Corinne szerepelt a programban, nem mehettem haza anélkül, hogy ne köszöntem volna el tőle. Apa 19 körül megérkezett, tegnap este pedig már Magyarországon, Tatán aludtam... (folyt köv.)

Annyi minden történt az utóbbi hetekben, hogy nehezemre esik visszaemlékezni.  Pedig rengeteg szép élménnyel gazdagodtam. Ebből most egy párat megosztok veletek, na meg van amire pár év múlva is emlékezni szeretnék, ha majd egyszer visszaolvasom a blogomat... :)

Wiener Schnitzel, vagyis rántott hús. Aki ismer, az tudja, hogy imádom. Ez az „egyetlen” étel, amit bármikor bárkinek képes vagyok hiba nélkül elkészíteni. A sors hozott engem össze a Schnietzelhaus-szal, vagyis a rántott hús és cordon bleu éttermével. Itt nincs más, csak ez a 2 étel, persze mind más és más elkészítési módban. Én baconös cordon bleut ettem, hagymás szósszal.  Hatalmas adagot kaptam. Kifogott rajtam, nem bírtam az egészet megenni. Ela szülinapi bulija miatt kerültem oda, Hanka szervezte, meglepi buli. 10-en voltunk a csapatból, jó kis estét hoztunk össze. Március elsején, pénteken sor került az utolsó munkanapomra, hiszen átépítik az egész kávézó-benzinkút-kioszk részt, így már nem tudok ott dolgozni. Szerencsére a „fontos törzsvendégek” megjelentek, így el tudtam búcsúzni tőlük. Egy kis ajándékot is kaptam az egyik étteremben dolgozótól, nagyon kedves tőle. Persze még meglátogatom őket, elköszönök a munkatársnőimtől is, meg az étteremben is van pár ember, akivel szeretnék még beszélgetni. :) 

Pénteken Jensszel Cowboys bár, szombaton pedig életemben először részt vettem egy jégkorong meccsen. Ez egy külön bejegyzést érdemelne, de megpróbálom röviden összefoglalni. 17.000 ember, 16.000 SCB szurkoló. Képzelhetitek, felrobban a csarnok, amikor gólt lő a csapatunk (mert most már ez én csapatom is:)). Naná, hogy már a bejáratnál fennakadtam. Van akinek csak a táskáját nézik át (ez kötelező), de előfordul, hogy megmotoznak. Engem persze jól átvizsgált a securitis nő... Jens csak röhögött rajtam. Megismerkedtem a „szokásos társaság” többi tagjával, Regät és Lukast már korábbról ismertem, a többiekkel viszont csak most haverkodtunk össze. Az első libabőrt a „March of Bern”-nél éltem át, a másodikat az SCB pályára lépésénél, a harmadikra pedig az első gólnál került sor. :) Igaz ez volt a Playoff első meccse, Best of 7-ig játszanak a csapatok. Nyertünk 4-0-ra, az eredmény azonban nem reális, nem volt ekkora különbség a csapatok között. A győzelmet azért mi megünnepeltük egy Dönerrel, úgy éjfél körül... :)
Másnap sor került az utolsó bajnokinkra, aminek már nem volt tétje. Remek időpontban, vasárnap este 20.00, Dietlikon.

Hétfőn Vreni és én korán útra keltünk, indultunk Sörenbergbe. 8 éve lehetett, amikor utoljára sílécen álltam. Életemben 2x voltam 1-1 hetet síelni, így nem mondhatnám, hogy profi lennék. Igaz a tehetségemnek köszönhetően - :D -  már az első sítáborban hamar átkerültem a kezdő csoportból a középhaladóba. Kicsit féltem ettől a naptól, főleg mert Vreni hetente megy síelni (69 évesen), nem akartam lassítani, meg azt sem, hogy „unja magát”.  Az első 2 lejövetelnél kételkedtem benne, hogy képes leszek-e esés nélkül egy erősebb pályán lejönni, de Vreni meglátta bennem a tehetséget és nem vártunk tovább, mentünk a meredekebb, hosszabb pályákra. Félúton történt velem valami, mert elkezdtem élvezni a dolgot. Azt hiszem, ennyi idő kellett ahhoz, hogy újra „megérezzem” a síelés technikáját. Mondanom sem kell, imádtam. Vreni mindig elől ment, én meg követtem. A 4-5. csúszásnál már alig maradtam le. :P Mellesleg hét ágra sütött a nap, csodaszép volt. Ebédre zöldségkrémlevest ettem, ami elsőre megrémisztett, de szerencsére nagyon ízletes volt. :) Az egyetlen gondot csak a napkrém hiánya jelentette, aminek másnap meglett az eredménye. Piros-fehér színekben váltakozott az arcom, köszönhetően a sapka-szemüveg párosnak. :)

Kedden 10-re vittem az egyetlen szerelmemet - Audi A2 :) - a szervizbe, kicsit megfázott, köhécsel a motorja... :) Siettem haza az Ersatzautóval, nem akartam lekésni a vonatot, hiszen Sänäval találkoztam Bernben. Próbáltunk táskát venni neki, apukámnak üdvözlő kártyát szülinapjára, bóklásztunk a városban, és mivel már nincs több mérkőzésem, a McDonald’s-ban ebédeltünk. :D Nyertem egy belépőt a zürichi Alpamare élményparkba, amit aztán Zsófinak és Ádámnak adtam. 17-kor már mennem kellett az autóért, így nem töltöttem sok időt Bernben.
Szerdán meglátogattam Zsófiékat, életemben először ettem brokkolikrémlevest, és ahogy a zöldségleves, ez is nagyon ízlett. :) Mind a kettőnél volt egy kis fenntartásom, de mind a kettőben pozitívan csalódtam. Azt hiszem, kezdem megkedvelni a krémleveseket... ;)

Csütörtökön újra a jégkorong csarnokban találtam magam. Most az átvizsgálásnál elkobozták a svájci bicskámat. Mondhatni, nagyon boldog voltam.... :) A meccs elég idegesítőre sikeredett, rengeteget hibáztunk, rossz passzok, kihagyott helyzetek, rengeteg ki nem használt emberelőny. 5-2-re vezetett a Servette, Teo és Sänä már vagy 2 órája vártak ránk a Cowboysban. Ekkor mondtam Jensnek, hogy induljunk, 5 perc van hátra, 2-5, nem fogunk fordítani. Elindultunk. Még a csarnokban voltunk, amikor 3-5 lett. A csarnok mellett sétáltunk, amikor újra robbant a csarnok. 4-4. A csarnoktól 50 m-re, 5-5. Nem akartam elhinni. Sprinteltünk vissza. Kiharcolt hosszabbítást egy 15 perces szünet előzte meg. Nem örültem neki, hiszen a többiek már vártak ránk, és a terv szerint az utolsó vonattal mentem /mentünk volna haza (Teonak ez a 23.50-es).  15 perc várakozás után, 30 mp sem kellett, hogy a Servette gólt lőjjön. ........ Jobb, ha kipontozom.
23.20-ra megérkeztünk a Cowboysba. Teoval 1 éve ilyenkor találkoztam utoljára, akkor is a Kupadöntőre jött. Akkor egy fergeteges estét produkáltunk Bernben(Teo, Sänä, én). Nem hittem volna, hogy sikerül emlékezetesebb bulit összehoznunk. Tévedtem. Ezúttal 4-en maradtunk, Jens csatlakozott a tavalyi hármashoz, a többiek haza mentek a „tervezett” utolsó vonattal. :D Minket kitessékeltek a cowboysból 2.30-kor. Kerestünk egy helyet, ahol kicsit melegedhettünk, elég hűvös volt az idő. Megtaláltuk a Seite 69-et, amiről nem sokat mesélnék.  A neve sok mindent elárul. Bementünk, leültünk a bárhoz, ittunk egy bambit, majd ők is zártak. A következő úticél a Cuba bar, elméletileg 5-ig kellene nyitva lennie. Mire oda értünk, nem akartak beengedni. Meggyőztem a kidobót, hogy mosdóba kell mennem, így beengedett minket Sänäval (a fiúkat nem:)). Kihasználtuk az alkalmat. Kifelé menet szóba elegyedtünk a pincér fiúval, aki mondhatni „leültetett” minket a bárpulthoz. Nem ellenkezhettünk. 10 perc múlva jött a kidobó, aki bájosan mosolygott ránk. Vagy 15 percet biztos beszélgettünk velük, próbált minket meggyőzni, hogy kint is meleg van. :) Rajtunk kívül még volt kb. 25 ember a bárban. Kilestünk a fiúkra, elég morcosnak tűntek, így hát rávettük magunkat és kimentünk hozzájuk. A bár előtt egy csoport gyülekezett, az egyik tag megkért minket, hogy segítsünk már és énekeljük el a Happy Birthdayt a barátnőjének. Miért is ne. :) Még mindig volt 1 óra az első vonatig, de mi elindultunk a pályaudvar felé. A pályaudvarhoz vezető lépcsőn aztán megálltunk. 40 percet töltöttünk a szokásos beszélgetéssel Sänäval. A fiúk nem tudom, mit csináltak. :D Jens elment az 5.20-as vonattal. Teo és én lekéstük az első vonatunkat (elbeszélgettük az időt), majd persze a másodikat is. 6.39 volt a következő lehetőség. Közben felébredt Bern, furcsa volt nézni a vonathoz siető egyetemistákat, a dolgozni induló embereket. 6.35-kor már a vonaton ültünk. Teot kidobtam Burgdorfban, neki át kellett szállnia, hiszen Elaéknál aludt Wilerben. Hazafelé sétálva arra gondoltam, vicces lenne most találkozni Vrenivel. Tudtam, hogy reggel korán megy el itthonról. Nem találnátok ki, de épp állt ki a kocsival, amikor én megérkeztem. Kicsit beszéltünk, jó éjszakát kívánt, és elváltak útjaink. :) Neki indult a nap, nekem véget ért. Azért én még reggeliztem, csináltam 2 tükörtojást.  Aludtam 2 órát, felkészültem a pénteki napomra, aztán hívtam Teot, hogy épségben hazaért-e. 13.30-ra Kirchbergben kellett lennem, Corinne-val megbeszéltem, hogy segítek neki gyerektornán.  Előtte még Teoval elmentünk IKEA-s húsgolyót enni (svájci húsból!!!:)). Kicsit fáradtnak éreztem magam, de amikor Teot megláttam, minden negatív gondolatom elszállt. Ő ezerszer rosszabbul nézett ki nálam. :) A torna jól sikerült, a gyerekek hamar megkedveltek, játszottam velük, élveztük a tornát. Corinne-val jól kijövök, ő a masszőrünk a csapatnál. Mivel az esti programban még egyesületi spagettivacsi szerepelt, siettem haza. Pihentem 1 órát és indultam is Burgdorfba. Felvettem még Elat, Hankat és Teot, mivel ők hosszú estét terveztek és nem akartak autóval jönni. Az évzáró egyre színvonalasabb, a saláta mellett ezúttal már 3 féle szósz közül választhattunk (Carbonara, paradicsom, bolognai). A desszertre azért hagytunk helyet, Andreas felesége kitett magáért, itt is volt választék bőven. :) A többiek még maradtak, én viszont elbúcsúztam, hiszen tudtam, hogy a hétvége még sok eseményt tartogat, és szükségem van egy kis pihenésre.

Szánkózás, egyetemi előadás, SCB, Bern-Burgdorf edzés, Laura újra Svájcban, én újra Thunban... :) Hamarosan....

"Élj úgy, hogyha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen visszanézni."
A selejtező után volt egy hetem, ami tele volt a nagy semmittevéssel, a gondolkodással, minden olyan dologgal, aminek semmi értelme sincsen. :) Aztán, egy jó barátom felszólított, hogy hagyjam a francba a sorozatokat, az élet túl rövid ahhoz, hogy akár csak egy óra is unatkozással teljen. „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.”  Igaza van. Minden nap kötéltáncot járunk, még ha nem is tudunk erről. Bármelyik pillanat lehet az utolsó, egy betegség, egy baleset, vagy csak rosszkor vagy rossz helyen, és már nincs lehetőséged élvezni az életed. Így hát, barátaim, azt mondom, örüljetek minden egyes napnak, órának, percnek, amit lehetőségetek van a magatok szája-íze szerint eltölteni, a családotokkal, a barátokkal lenni, azt tenni, amihez éppen kedvetek támad.Én most éppen ezt teszem. Gondoltam, megfogadom a tanácsát és belevetem magam a fiatalságba. 

Az egész egy farsangi mulatsággal kezdődött, amit a sérült achillesem sem tudott elrontani. Sarah és Sophia - a hegymászók -, Stef - a mexikói - és jómagam - a kalózlány - az estét Fränzinál kezdtük (jelmezválasztás, smink, egy kis kaja ), majd irány Solothurn. A buli remekül sikeredett, jól éreztük magunkat, SSS-sel jó kis csapatot alkottunk. A lábam miatt aztán a 2.30-as Moonliner mellett döntöttem, na meg szerettem volna otthon aludni. Szombaton aztán egy laza kis baráti látogatás, majd siettem az U21-esek meccsére, amin jobb volt hamar túlesni. Pocsék tempó, amikor még én itt játszottam, teljesen más volt, idén - és már tavaly is - nagyon alacsony a színvonal. Mindenki mondja, hogy egyre rosszabb az U21, mivel a jó játékosokat már 17-18 évesen elviszik NLB vagy SML csapathoz, az U21-ben meg  „marad” aki nem olyan tehetséges. Na mindegy, a lényeg, hogy megtiszteltem Kösut és Resut, ott voltam és végig néztem mind a 60 percet. :)  Másnap meccs, előtte kórházlátogatás, erről majd egy külön bejegyzésben.

A következő héten dolgozgattam, pénteken pedig Sandros napom volt. Régen láttam őket, Nina megkért, ha esetleg lenne időm, vigyázzak rá 13.30-tól. Nagyon szívesen tettem. Elmentünk uszodába. A kiskölyök már nem is olyan kicsi. Régen együtt mentünk a női öltözőbe, segítettem neki, most egyedül akart menni a férfi részlegbe. Nagyon édes volt, labdáztunk a 34° C-os vízben, úsztunk a 27° C-os nagy medencében, jól éreztük magunkat. Sandro sokat változott. Régen az volt a fontos neki, amit ő akart, és ő mindig mindent jól csinált, ezúttal többször kérdezte, mihez lenne kedvem, és a labdázás közben, ha esetleg én rontottam el, akkor is azt mondta, hogy az ő hibája. Egyrészről szuper, hogy nem csak magával foglalkozik, másrészről viszont azt az érzést keltette, hogy nincs önbizalma. :/ Próbáltam formálni egy kicsit, hiszen tudom, milyen ha valaki önbizalomhiányban szenved. 2 órát áztattuk magunkat.  A tusolást úgy oldottuk meg, hogy adtam a jobb kezébe sampont, a balba pedig tusfürdőt. Egyedül intézte ezt is. Mire én végeztem, ő már várt rám. A samponnal annyit csinált, hogy rádobta a fejére, megdörzsölte 2x, és részéről ennyi volt a hajmosás. :D Az egész haja tiszta sampon volt... :) Visszaküldtem, így nem mehettünk haza. Délután aztán Wii-ztünk, Lucaval csocsóztunk egy párat, aztán elköszöntem tőlük és jöttem haza aludni. :) Szombaton találkoztam Brigiékkel Bernben. Jó volt olyanokkal lenni, akiket „csak” otthonról ismerek, akik nem Svájchoz köthetőek (még:)). Kicsit stresszes volt a napom, Bernből siettem haza, Häubi már várt rám, indultunk Tigers-Köniz meccsre. Előtte még bedobtunk egy Dönert, én persze összehaverkodtam a „szakácsfiúval”, aminek köszönhetően kaptam egy kis árkedvezményt. :) A mérkőzést csapatprogram szerűen vagy 8-an néztük végig, hangolódtunk a másnapi bajnokinkra. A Dürnten elleni meccsről később.

Szerdán Baselba mentem Ritához farsangozni. A baseli farsang teljesen más, mint a solothurni, legalábbis a szerdai nagyban különbözött. A hangulatra persze itt sem lehetett panasz, de itt kevesebb a Guggenmusik-os csapat, akiket én imádok. :)  Rengeteg cukorkát gyűjtöttünk. Olyanok voltunk, mint az ovisok, de jól esett újra „gyereknek” lenni. Miután átfagytunk, megnéztünk Ritánál egy filmet, este pedig hazafelé vettem az irányt. Először ott akartam lenni, de csütörtökre nagytakarítást terveztem, és tudtam, hogy azt muszáj lesz reggel elkezdenem, amint felkeltem. :) A csütörtöki napomat tehát a takarítás, pihenésképpen pedig a levelekre válaszolás jelentette. Végre lefaragtam a 14 olvasatlan levélből, maradt 3... :)

A péntekre rá kellett pihennem, hiszen egy eseménydús estének / hétvégének néztem elébe. Mivel Sänä szombaton meccset fújt (NLB férfi, Play-off), ezért 18-kor találkoztunk Bernben. Terveink szerint az utolsó vonattal mentünk volna haza. Jens, Sänä meg én alkottuk a nyerő hármast. A helyszín a törzshelyünk, Cowboys. Imádom ezt a helyet. Ettünk, ittunk, jégkorong meccset néztünk, elég sok hülyeséget találtunk ki (immer wie mehr, itt a pénz hol a pénz, igaz-hamis, légycsapó). A hangulat fergeteges volt, nagyon megértettük egymást. Jens-t eddig még nem ismertem, csak látásból, de mi is hamar megtaláltuk a közös hangot. Kis lelki válság miatt az utolsó 1-2 órában volt minden, sírás, könnyek, „nem akarom, hogy haza menj”, és a többi. Sänät kirángattam a Cowboys elé, hogy tudjunk nyugodtan beszélni. Megfagytam, mert persze gondoskodó barátnőként rádobtam a kabátomat, én meg egy kis vékonyka pulcsiban fagyoskodtam. :) Most éreztem, hogy igazi jó barátnők vagyunk, olyan „legjobb féle”, akit az ember nem talál minden sarkon. Megbízom benne, és ő is ezt teszi. Szükségünk volt erre a lelkizésre, már egy ideje nem beszéltünk ennyit. Aztán az utolsó vonatból (23.45) utolsó Moonliner lett (03.45). Kicsit hosszúra sikeredett az este, főleg ha azt nézzük, hogy 18-kor kezdtük. Sänänál aludtam, nem nagy meglepetés, a fogkefém már hiányolt. :D  6-ig sikerült csevegnünk, én persze már 9-kor felébredtem. Szerencsére Aldo már elment otthonról, így nem kellett a „mikor igazolsz már hozzánk” és a „hosszú volt az éjszaka, mi!?” megjegyzéseket hallgatnom. :) Kinéztem a 10-es Tramt, persze Sänä felébredt, mielőtt indultam volna, így a 10-es csúszott 3,5 órát. A délelőtti beszélgetés inkább nekem tett jót, de tény, hogy kibőgtük magunkat mind a ketten... :D Siettem haza, hiszen 15-re hivatalos voltam Zsófiéknál. A pontosság nem az erősségem, főleg így, 14.30-ra értem haza. 30 perc alatt összeszedtem magam, be a kocsiba és irány Betlehem. Előtte persze még bevásároltam, üres kézzel nem megyünk vendégségbe... :) 3 óra alvás után kicsit fáradt voltam, de tudtam, hogy ezúttal egy kellemes, filmnézős, csevegős délután/este előtt állunk. Ez így is lett. Ádám pár napja megkérte Zsófi kezét, így már nagyon vártam az élménybeszámolót. :) Ezúton is gratulálok Nekik és sok boldogságot kívánok. Ők aztán tényleg egymásnak vannak teremtve. Remélem hamarosan én is megtalálom az „én Ádámomat” (mert ugye minden egy Ádámmal kezdődött/kezdődik :D). Zsófi meggyes muffint sütött, anya szokott ilyet csinálni, nagyon finomra sikeredett. Megnéztük a vibrátor keletkezéstörténetét - Hisztéria, 10 körül pedig Herzogenbuchsee felé vettem az irányt. Nagyon vágytam az ágyamra és egy hatalmas alvásra. :) Vasárnap aztán sor került az utolsó haza meccsünkre, amiről később.

A következő heteket az „élvezd az életet” mottó jelentette; Cowboys, jégkorong meccs, síelés, táskakeresés, Argo, Teo Svájcban, egyesületi spagettivacsi, csapat program - szánkózás, buli Bernben, és a többi.  Hamarosan folyt. köv... :)

Magyarország ismét világbajnoki résztvevő!

Sikerült. A kitűzött cél elérve. Az egyszerűséget nem igazán ismertük az 5 nap alatt, nem sikerült egyszerűen, könnyedén játszani, nyerni, na meg tovább jutni sem. Ha valaki a selejtező előtt azt mondja, hogy 2 vereséggel, 1 győzelemmel  és 2 döntetlennel mi leszünk a 3.-ak és ezzel kiharcoljuk a 2013-as csehországi VB részvételt, azt hiszem, kinevetem. Pedig így történt...

Az előjelek nem voltak kedvezőek, kicsit sem, hiszen a felkészülést sokáig az edzőkérdés „bonyolította”, majd a szövetségi kapitány lemondása, az utolsó hetekben pedig kiderült, hogy az „új új edző” nem tudja vállalni a részvételt munkahelyi elfoglaltság miatt. Így aztán jött egy "3. új", de valójában „régi mester”. Peti 4 évig foglalkozott velünk, a csapat nagy részét ismeri és tiszteli - ahogy ezt ő is elmondta - , ezért is vállalta el a feladatot, hogy 1,5 év kihagyás után elkísér minket a selejtezőre. Nem egy könnyű feladat, egy kapott csapattal egy hétvégén edzeni, majd a selejtezőn jól teljesíteni. Volt olyan játékos, akit még soha nem látott játszani, sorok még nem alakultak ki a korábbi edzőtáborokon, így tulajdonképpen „nem kívánatos” helyzetben volt - mind ő, mind a csapat.

Hétfői indulás, kedd déli megérkezés, szállás foglalás, majd pihenés és irány az első edzés, ami tulajdonképpen a csarnokkal, a pályával való ismerkedést, a fáradt testrészek megmozgatását és a teljes játékosállomány „megvizsgálását” foglalta magában. Azt hiszem, az edzés után nem kellett minket altatni, a 13 óráig tartó út mindenkit lefárasztott. A szálláshelyünk remek volt, kifogástalan, 3 ágyas szobák, fürdővel, székkel, komóddal, némelyik Tv-vel, az emeleten biliárdasztal és társalgó (2 hatalmas szófával és egy szintén nagynak mondható tv-vel). Az ebédlő korrekt, a kiszolgálás olykor komor, persze csak a „férfi pincérek” esetében... Szóval, a körülmények adottak voltak egy jó eredmény eléréséhez.

Az első 2 mérkőzés célja a sorok kialakítása, tisztes helytállás. Persze volt, aki tovább ment és a győzelmet tűzte ki célul (persze minden meccsen győzni akarunk, ez alap szabály, de van amikor jobb ésszel játszani, nem pedig hévvel), hiszen az utolsó 3 meccsünket kellett megnyernünk, ha ott akartunk lenni a Vb-n. Az oroszok ellen egy elég rossz játékkal, az utolsó percekben kozmetikázva az eredményt 9-5-re kikaptunk. A másnapi lengyel–magyar barátság csak a pályán kívül jelent meg, a pályán adtunk egymásnak. Remekül védekeztünk, sajnos a helyzeteinket nem sikerült kihasználni. A meccsen közel 350 néző lehetett, köztük a magyar U19-es fiú válogatott is, akiknek a szurkolását ezúton is köszönjük.  :) Az eredmény láttán fejlődött a csapat, 2 éve 6-0-ra, most pedig 3-0-ra kaptunk ki. A 0 miatt hiányérzetünk volt, míg 2 éve nem voltak helyzeteik, idén több lehetőségünk is akadt a gólszerzésre. Ezzel lezárult a selejtező első része, mondhatni számunkra pénteken kezdődött az igazi kihívás. 

Azt hiszem, egyik mérkőzésről sem tudnék sok pozitívat elmondani. A spanyolok ellen hiányzott a küzdés, az akarat, olyan lelketlenül játszottunk, míg a spanyolok mindent megtettek, hogy megnehezítsék a dolgunkat. Sikerült is, 2-2. A szlovén meccs jól indult, végre játszottunk, az első 2 harmad után 4-1-re vezettünk. Ez sajnos ahhoz vezetett, hogy mindenki gólt akart lőni, és a védekezést hanyagoltuk, ha lehet ezt így mondani. Sikerült nekik egyenlíteni, ők voltak lelki fölényben, mi meg mérgesek voltunk magunkra, hiszen a biztos, több gólos győzelmet kiengedtük a kezünkből. A végén aztán sikerült betuszkolni 1 gólt a kapujukba, így 5-4-re nyertünk. Az első győzelemnek sem tudtunk örülni, hiszen csak kínkeservesen sikerült magunknál tartani ezt a 2 pontot. Következhetett az utolsó, mindent eldöntő megmérettetés. Ha a hollandok nyernek, ők mennek a Vb-re, mi pedig egy győzelem, esetlegesen egy döntetlen esetén is résztvevői lehetünk a csehországi Vb-n, amennyiben a lengyelek nyernek a spanyolok ellen. Miért is ne tennénk izgalmassá a haza utat!? Biztos sokakban felmerült a kérdés, jobb lenne izgulni hazafelé, nem pedig unatkozni... :) Végig az eredmény után futottunk, és a 2011-es svájci Vb után, ahol a hollandok 5-3-ra diadalmaskodtak felettünk, ezúttal egy döntetlent sikerült elérnünk  ellenük (3-3). Minden a lengyeleken múlt, persze Elanak szóltam, hogy elég szégyen lenne nekik, ha hazai pályán kikapnának a spanyoloktól... :) Hazafelé az első 15 percig izgulhattunk, akkor még 3-2 volt az állás, majd a lengyelek megrázták magukat, a végén 14-2-re nyertek, Ela kivette részét 3+1-gyel. :)

Az biztos, hogy ez a játék a Vb-n édes kevés lesz. Van 9 hónapunk, amit ki kell használnunk. Minden edzőtábornak kell, hogy legyen egy célja; védekezés, támadás, emberelőny, emberhátrány, lövés fejlesztése, sorok kialakítása, és még rengeteg minden, amit nem szabad az utolsó pillanatra hagyni. Látjuk, hogy elhaladnak mellettünk olyan országok, akikkel pár éve még szoros mérkőzést játszottunk, esetleg nyertünk ellenük. Fel kell zárkózni és manapság már nem elég, ha a meccs előtt összerakunk 5 jó játékost abban bízva, hogy majd csak megoldják valahogy. A feladat tehát adott....  

Tudom tudom, ezer éve nem írtam, az elnézéseteket kérem! Nem így terveztem, a 2 hetente 1 cikk megjelenik reálisnak és kivitelezhetőnek tűnt – a legelején -, aztán persze változott a helyzet. Nem teljesen igaz, hogy „semmit” nem írtam, mert félkész bejegyzések vannak, csak az egyiknek az eleje, a másiknak pedig a közepe hiányzik. Egy kis pótlás következik, igaz, hú de sok mesélni valóm nincsen.

A decemberi férfi világbajnokság nagy élmény volt, szerencsére a magyar fiúk Bernben játszottak, így 4 meccsüket láttam. Szilvi, az első magyar, aki meglátogatott – igaz ő sem miattam jött, hanem a Vb miatt, de iszonyatosan örültem neki, végre valaki, aki látja, hol lakom, hogyan élek, akinek megmutathatok helyeket, aki miatt 2 napig takarítottam, mostam, ágyat húztam, és izgatottam vártam, mikor ér végre hozzám. Sajnos ebben a 4 napban 3-at dolgoznom kellett, így sok időm nem jutott Szilvire, de azért azt hiszem – vagyis remélem -, jól érezte magát.

A férfi válogatottal utaztam haza, miután számukra befejeződött a világbajnokság. Hazaérkezésem után kezdődött a tanulás. "Imádom", most már általánossá vált, hogy ha haza megyek, akkor nem csinálok mást, csak tanulok. Eddig megérte, mert sikerültek a vizsgáim, a mostani vizsgaidőszak után viszont azt hiszem, változás kell, mert ezt így nem bírom tovább. Persze ehhez hozzá jött a sikertelen vizsga, ami elvette a kedvem ettől az egész jogi mókától... Szerencsére adtam magamnak egy kis „szabit”, elmentem az SZPK-s évzáróra, ami után egy Pikantós buliba keveredtem – életemben először - . Persze, kell a kikapcsolódás mindenkinek. A másnapot a baráti karácsonyi vacsi koronázta meg, amit ezúttal a Platán étteremben töltöttünk. A vacsi nagy része most is elfogyott, csak úgy, mint tavaly, hála az önfeláldozó férfi népnek, akik mindent megesznek, ami már nem él és nem mozog... :) 
(sajnos elmaradt a kép készítése, így egy tavalyi kép a lányokról-fiúkról )

A karácsony szerencsére a szokásos formában telt. Nagyimékkal közös ebéd otthon, ajándékozás, aztán unokatesómék jönnek hozzánk és az esti vacsit náluk töltjük. Nekem bejön ez a „felosztás”, semmi stressz, nincs idegeskedés, kapkodás, nyugalom van és mindenki élvezi az ünnepi hangulatot. :) 

A karácsonyt „letudva” ismét a könyvek fölött találtam magam. A kedvenc időtöltésem, mondhatom... A szilveszter hasonlóan telt, én hülye, otthon feküdtem az ágyon és olvastam az érdekesebbnél érdekesebb paragrafusokat, alapelveket, de persze hiába. Az egyetlen pozitívum az otthon töltött szilveszterben az, hogy Bruno így nem volt egyedül. Ő nem az a kutya, aki fél a tűzijátéktól, petárdák hangjától, hanem ugatja, rohan jobbra-balra, keresi, hogy honnan jön a hang, figyeli a fényeket, és szó szerint felhergeli magát. Így aztán jól jöttem neki, lefektettem magam mellé, amikor kezdődött a tűzijáték, rögtön rászóltam, „fekszik, marad, nyugi”, amitől megnyugodott és ezzel véget is ért a szilveszter.

Új év, szuper. 2013. Idén már 23 éves leszek. A bűvös szám, sokáig ez volt a mezszámom az SZPK-nál. Vagyis, azt hiszem, még most is ez lenne, ha vissza jönnék... :) Mivel elég későn derült ki, hogy január első hetén már vissza „tudok” menni, ezért nem kaptunk vonat jegyet. A repülő nagyon drága lett volna, azért 60E Ft-ot nem szívesen fizetek egy útért. Így maradt az utolsó lehetőség, becsatlakoztam valakihez. Egy lányhoz, akit eddig nem ismertem. Rengetegen mennek autóval Svájcba, és 90%-ban fel is teszik az oldalra, ha van helyük. Nekik is jó, általában 50 chf-et kérnek minden utastól, meg nekünk, utasoknak is jó, hiszen vissza jutunk Svájcba. Olcsón. A félsz persze mindenkiben benne van, ki tudja, hogy vezet a nő/férfi, milyen a stílusa, ki lehet-e bírni vele 11 órát úgy, hogy nem azon gondolkodom, mikor fog megállni és kihajítani.. :D Na jó, kicsit túloztam most. Az egyetlen aggodalom, az a vezetési stílus. Szerencsére jó személyt választottam, nem volt gond. Az út jól telt, hárman voltunk lányok, jót beszélgettünk, szerencsésen megérkeztünk. Mind a hármunknak az volt a célja, hogy minél hamarabb oda érjünk, így csak 1x álltunk meg 10 percre. Haza értem 18-ra, gyorsan ledobáltam a cuccaimat, és indultam Bernbe. Derbytime. Vagy inkább GaMeDaY. Nyert a csapat, újabb 3 pont. A lányok a meccs után megláttak a lelátón, nagyon örültek, integettek, aztán lementem hozzájuk és mindenki kedvesen fogadott. :) Igaz ezt már megszoktam. Annyira fáradt voltam, hogy nem maradtam sokáig. Gyorsan hazavittem az egyik csapattársamat, közben jó sokat mesélt, röviden-tömören mindent, igaz amíg nem voltam itt, akkor is írt, szóval nagyjából képben voltam, mi mindent történt az elmúlt 1 hónapban – nélkülem - .

A következő 2 hetemben semmi extra nem történt, tanultam, dolgozgattam, ezzel-azzal találkoztam, edzettem, erősítettem a térdemet, mert néha nem a legjobb, meg beszélgettem nagyon sok emberrel a jövőről, a múltról, na meg a jelenről. 

A tanulásnak meglett az eredménye, Polgári jog 1. sikeres vizsga, szuper. :) Hétfőn indul a Vb selejtező, vagyis a csapat Lengyelországba, a selejtező első meccsére szerdán kerül sor. 

Ezt a bejegyzést 3,5 hete írtam, csak nem volt időm feltenni.

Az október végi berni kiruccanás a csapattal jól sikerült, hasonló kimenettel, mint minden egyes buli, ugyanis Sänänál aludtam. A fogkefém még mindig várt rám, lassan már bepókhálósodik... :D De még mindig nagyon jól esik, hogy nem dobják ki, azt az érzetet keltik, hogy mindig szívesen látnak – ami igaz is, ha jól sejtem - . 

Hazautazásom (október 28.) pont jó időpontban történt, hiszen Pé szülinapi ünneplésén jelen lehettem. Pestet nem kedveltem meg, igaz nem is ez volt a cél. Az este jól sikerült, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig vannak „érdekes” emberek. A doboz nevezetű szórakozóhelyre nem jutottunk be, de a hosszú sorban találtam „rég nem látott” arcokat. Egyeseket szívesen, másokat nem szívesen....
( Avatar, látlak Téged jelenet :D)

A hétvégi válogatott edzőtábor (ami miatt haza utaztam) jól sikerült. A tempója olyan pörgős volt, mint Svájcban, amit később meg is jegyeztem az unihockey.ch magazinban. Simon persze ezzel kezdte a hétfői edzést, hogy ez is bizonyítja azt, hogy nem 100%-os az edzésmunka. A szombati estém ismét floorballal telt, de ezúttal csak sasoltam a pályán futkosó játékosokat. Közben Fredy társaságát élveztem, aki tavaly a támogatóm volt Burgdorfban, viszont mióta Aldo eljött, már nem segít a csapat körül. A meccs után (21.40-re) mentem Sinnaért az állomásra, majd megcéloztuk a mekit. Jót beszélgettünk, az angol–német szócsaták miatt a körülöttünk ülők furcsán figyeltek minket... :)

A következő hétvégén dupla fordulónk volt, ahol a szerencse ismét elszegült mellőlünk. Vagyis, nem is, mivel ebben a szezonban még soha nem volt mellettünk. 2-1 a Red Ants-nek (2 perc alatt kaptunk 2 gólt), majd 4-3 Zugnak (végig vezettünk, aztán az utolsó percekben már nem....). Ezt nem lehet ennél szebben megfogalmazni, talán nem is akarom. A meccs után megismerkedtem egy vacsi közben Floriannal és a menyasszonyával.

A következő hétvége még eseménydúsabbra sikeredett. Pénteken olyan igazi „éld ki magad gyerekként” estét tartottunk. Sinna, Mondher és Oli csatlakoztak és szolgáltatták a jó hangulatot. A biliárdpárbajt 2x megnyertük Sinnával a fiúk ellen, ők csak 1x diadalmaskodtak felettünk. A bowling aztán meglepetést hozott: 

A csocsó kiegyenlített küzdelemmel zárult, igaz Sinna labdához érését csodaként tekintettük, főleg ha a labda nem az én – mi- kapumat vette célba. Szóval, tulajdonképpen 3 az 1 ellen játszottunk, de még így is megmutattam, hogy csocsóznak a magyarok... :D A keresd a különbség játékot SiNi név alatt megnyertük, a jéghoki egy érdekes játék, furcsa, talán a hülyeség szót is használhatnám rá. 

Szombaton hivatalos voltam ebédre Ádámnál és Zsófinál. Ők viszonylag újak itt Svájcban, szerintem róluk még nem meséltem. Ádám Debrecenben floorballozott ( régi ellenség :D), pár hónapja jöttek ki. 1x találkoztunk Bernben, megismerkedtünk és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Most került sor a következő találkozásra, ami egy máglyarakást, egy félig szemeltakarós filmet – Sinister – és sok-sok szép pillanatot hozott. :) Az esti program – habár unalmasnak ígérkezett – jól sikeredett. Läräval elszórakoztattuk egymást 60 percen keresztül. Ő az, akivel az utóbbi hetekben nagyon támogatjuk egymást. Együtt – és jól – játszottunk sokáig, és tényleg egymás támaszai voltunk/vagyunk. Az U21-es meccsen nem volt olyan mozzanat, amihez nem találtunk valami megfelelő megjegyzésünk.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, milyen jól is telt a napom, és milyen jó is lenne több ilyet tartani. Vasárnap aztán újra a floorballé lett a főszerep. 17.00-kor meccs Zürichben. Pályára lépésemkor nagyon motivált voltam, hajtottam, az első cserénél ki is harcoltam egy büntetőt. Aztán az utolsó harmad felénél a térdem feladta a küzdelmet, rég nem fájt ennyire, így cserét kértem Simontól. :( Pedig most még élveztem is és jól is játszottam. Valami mindig van. 21.50-re aztán Kirchbergbe értünk, onnan indultunk. A kérdés csak az volt, haza vagy Zsófiékhoz!? Szerencsére nem vette el sem a vereség, sem a térdfájásom a kedvemet, így indultam Betlehembe. :) Pár óra alvás után, hajnali 4-kor indultunk Bernbe, a Zwiebelemäritre. Sokat mondani nem tudok, szuper volt, megérte elmenni. Azt hiszem a képek magukért beszélnek: 

Ádám munkába, mi Zsófiékhoz mentünk. Beszélgetés, ebéd, majd irány haza aludni. :D A hétfő nagy pihenéssel és tanulással telt. Amikor időm és erőm engedi, akkor a tanulás boldogít. Próbál boldogítani. De nem hagyom magam. ;)
Keddre kaptam egy munkát. A Bundeshaushoz tartozó épületben dolgoztam, ismert, előkelő emberek társaságában. Kifejezettem élveztem. Munka után egy rég nem látott munkatárssal beültünk egy bambira. A hét többi napja a munkával, floorballal, tanulással, és a készülődéssel telt, hiszen a világbajnokság már vasárnap a kezdetét vette, Szilvi is vasárnap érkezett hozzám. 

A többiről majd később.

A hétvégén nagyon érdekes beszélgetésben volt részem. Azt hiszem, az egyik legőszintébb emberrel társalogtam, a legjobb svájci barátommal, akiben feltétel nélkül megbízom, aki tudja, hogy nem sért meg, ha esetleg nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Pont erre volt szükségem. Elgondolkodtatott, és egyben megváltoztatott. Nehéz lenne leírni, szavakba önteni, miről volt szó, hiszen nem akarok konkrét magyarázatokba bonyolódni. Ha elkezdeném, kénytelen lennék a legelején, ami tulajdonképpen 2011 októberében kezdődött, amikor is kiderült, hogy edzőváltásra kerül sor. Sok minden történt, mióta Aldo elment és Simon jött a helyére...

Változtak az edzők és a játékosok. Változtak a (reális) célok. Változott a felállás. Változott a csapat, ami által a floorball is megváltozott. Ez mind-mind olyan tényező, ami a mindennapi életben is megtörténhet. Kaphatsz új munkatársat, új főnököt, kerülhetsz új beosztásba, új munkakörbe, ami által új kihívásokkal kell szembe nézned. Ezek olyan dolgok, amin az ember - általában- nem tud változtatni, ezt a sors, az élet hozza, na meg a főnököd, az edződ, akik meghatározzák, milyen feladatot szánnak neked.

Ami viszont csakis rajtad múlik, amit csakis Te irányítasz, az Te magad vagy. A hozzáállásod. A felfogásod. A szemléleted. A motiváltságod. A tiszteleted és támogatásod a körülötted lévők felé. A megnyilvánulásod és megjelenésed. Vagyis mindaz, amit egy melletted álló személy érez, vagy egy lelátón szurkoló anyuka lát, ha rád néz. A testbeszédünk, az arckifejezésünk mindent elárul rólunk, ha akarjuk, ha nem.

Az utcán sétálva is megállapítható egy-egy emberről, milyen a személyisége, vagy épp az adott lelkiállapota, pedig még meg sem szólalt. Ha egy idegen emberről képesek vagyunk ilyen megállapítást tenni, akkor milyen az, ha ismert közegben vagy!? Egy szájhúzás, egy sóhajtás, vagy akár csak a „hanyag testtartás”, és mindenki tudja, mit érzel.

Arról nem is beszélve, hogy milyen hatással vagy a csapattársaidra, ha a lekonyult mosolyt, vagy a szájhúzást látják Tőled. Sokak fejében megfordul, vajon azért ilyen, mert én játszom helyette!?  Talán azért sóhajtozik, mert nem a számára megfelelő sorba került, vagyis nem szeret velem játszani!? Vagy csak az a gondja, hogy nem mondják be a nevét pályára lépésénél, hiszen csak a 2. sorban kap szerepet!?

Mindez negatívan hat a csapat minden egyes tagjára. Ahhoz vezet, hogy nem csak a játékkal, a floorballal foglalkozunk, hanem ott motoszkál a fejekben, „miért ilyen” és „hogyan tudnék segíteni neki”. Tényleg ez lenne a megfelelő hozzáállás!? A megfelelő viselkedés, ha valami nem úgy történik, ahogy azt Te szeretnéd!? Tényleg ki kell mutatnunk, ha csalódottak, dühösek vagyunk, mert igazságtalannak érzünk egy döntést, ami nem nekünk kedvez!? Jobb lesz attól, ha látják rajtad, hogy valami nem tetszik!? Lesz változás pozitív irányba!? Eléred a célod, ha negatív hatással vagy a külvilág felé!?

A válasz egyszerű, talán le sem kell írnom...

Egy csapat vagyunk, ha nyerünk, ha vesztünk, ha gólt kapunk, lövünk, vagy ha gondjaink vannak. Egy csapat, akik együtt küzdenek, együtt izzadnak, együtt szenvednek a siker érdekében. Egy csapat, aki a tabellán egy, a Burgdorf Wizards név alatt szerepel.  Egy csapat vagyunk mindaddig, amíg minden egyes tag alárendeli magát a csapatnak.


Amint valaki nem így cselekszik, amint valaki meginog, a csapat már nem lesz többé olyan erős, vagy talán csak személyek társasága lesz, akik ugyanazon tevékenységet csinálják -rendszerint sikerek nélkül-. Akkor mégis mi a jobb!? Ha negatívan, elkeseredve, kedvtelenül ülsz a kispadon azon agyalva, miért nem te kergeted a labdát a pályán - hiszen jobbnak érzed magad, mint egyes játékosok -, vagy a palánk mellett állni, magabiztosan, erőt sugározva biztatni a többieket és lelkesedéssel várva, kapsz-e lehetőséget a játékra, de ha nem, akkor sem leszel szomorú, mert tudod, a csapat többi tagja nem csak magáért, hanem érted is harcol... és, a végén, nem xy, hanem a csapat gazdagodik 3 ponttal, melynek Te is részese vagy, attól függetlenül, hogy a pályán, a kispadon vagy csupán a lelátón töltötted azt a bizonyos 60 percet....

Egy csapat nem 10 játékosból és egy kapusból áll. 10 játékossal nem lehet edzeni, nem lehet elmenni egy mérkőzésre nyugodt szívvel. 10 játékos olyan, mint a 101 kiskutya 51 kutyával... A "fele" hiányzik. A fele, akinek éppen ugyan olyan fontos szerepe van a sikerben, vagy ugyan annyira hibás a vereségben...

Az idei mottónk és egyben csapatdalunk; https://www.youtube.com/watch?v=dD7iK4PT1no

Azért sem jelentkeztem, mert az elmúlt 1 hónapban kevés olyan dolog történt velem, amiről "jó lenne" írni. A floorballban olyan hullámvölgyeim voltak, mint talán még soha az eddigi pályafutásom alatt. Arról nem is beszélve, hogy az első 5 mérkőzésen 5 különböző pozícióban játszottam. Kezdtem védőként, utolsó emberként (Sweeper). A következő meccsen legelőre kerültem (Sniper), majd a "center" pozícióba (Punter), utána pedig újra hátvédként számított rám Simon, de ezúttal nem utolsó emberként, hanem a jobb oldalon (Pitcher rechts). Ezek közül egyik sem az én eredeti posztom, ahol szívesen is játszom. Az 5. meccsen jött az 5. szerep, utolsó 2 percben a 6. ember, a kapus helyett... :D A 6., de valójában az 5. bajnokin (az egyik ezek közül kupameccs volt) aztán "lecseréltettem magam". Ezekben a napokban rengeteget dolgoztam és kimerült voltam. A posztom Sniper lett volna, de a csütörtöki edzés közepén megmondtam Simonnak, hogy nem fog menni, nem tudok koncentrálni, fáradt vagyok. 8 ember ül a kispadon, akik közül páran jobbak, mint én fáradtan, nem akarok úgy játszani, hogy tudom, valaki többet ki tudna hozni magából mint én. Így aztán bemelegítettem, majd jött a következő feladat... Sajnos a régi pályán játszottunk, az új foglalt volt, és valami probléma akadt az időmérővel. Így aztán 2 harmadon keresztül az elnök és az egyik egyesületi tag között foglaltam helyet; 
Az utolsó harmadra becserélt Simon. Volt pár jó megmozdulásom, de az eredményen nem tudtam korrigálni. Igaz, nem sok hiányzott, volt egy szuper lövésem, magam sem tudom, hogy nem lett gól... :D 

Másnap beszéltem a főnökömmel, és megegyeztünk, hogy a novemberi-decemberi beosztásomat magamnak állítom össze. 1,5 hónap után, hozzám igazítják a többi munkatárs beosztását... hihetetlen, magam sem gondoltam volna, hogy ekkora "tiszteletet, megbecsülést" kapok tőlük. Igaz, köztudott, hogy szeretnek, nagyon elégedettek velem, biztos ezért ilyen rendesek. 

Aztán, 2 edzés alatt újra elkezdtem élvezni a floorballt. Azt hiszem, az is közre játszott, hogy a saját pozíciómban játszottam. Kaptam egy "új sort", ahol 3 játékos csak arra várt, hgy irányísam őket. Jól esett, és sokat segítettem nekik, tulajdonképpen az egész edzést végig dumáltam, sőt még edzés után is 10 percet üldögéltünk és magyaráztam, mikor hol kellene lennie, mi a feladata egyes szituációkban. Örülök neki, hogy itt tényleg fejlődni akarnak egyesek, és ha mondok nekik valamit, nem azt gondolják, hogy "itt ez a hülye nagyképű aki azt hiszi, ő a legjobb és dirigál nekünk"... :) Simon megköszönte edzés végén a munkámat, hogy ennyit segítettem a sornak, ezáltal ő tudott a másik 3 sorra koncentrálni. 

A hétvégén nagyon motivált voltam, főleg azért, mert Churba utaztunk. Szeretek ellenük játszani, a világ egyik legjobb csapata, jó érzés kicselezni őket, vagy csak ütközni velük úgy, hogy nem én landolok a palánkon kívül. Az 5. percben kaptuk az első cserénket, számomra remek 40 mp volt, élveztem minden pillanatát, 2x labdát szereztem, kicseleztem 2 embert, vártam a következő Einsatzot. Sajnos Simon a csere után kisebb szócsatába keveredett az egyik játékostársammal, aminek az lett a vége, hogy "oké, a te sorod ma nem játszik". A motivációm az egekben volt, fél perc alatt lesüllyedt a sárga földig... Nagyon bántott ez a dolog, de nem tudtam mit tenni. A 2. harmadban aztán elnézést kért Simontól, aminek köszönhetően az utolsó 14 percben játszhattunk. Nem voltam annyira lelkes, mint a mérkőzés elején, de jól játszottam, elégedett voltam magammal. ami pedig főleg jól esett, hogy a Piranha csapatának fele nem a "köszi", hanem a "jól játszottál" szavakat szegezte felém kézfogásnál. 15 perc... 

A következő hétvégén a Dietlikon csapatával játszottunk, ezúttal mi alkottuk az első sort. Támadásban jobb oldali csatár, védekezésben center voltam. Végre váltottunk a felállásunkon, 2-2-1-ről 2-1-2-re védekezésben. Nincs sok mondandóm erről az összecsapásról. 56. percben 5-4 nekünk, Simon aztán a jól működő 3 sorról átállt 2 sorra, és a 2 soron belül is cserélgetett. Az 58. percben megnyerték a meccset, 6-5 oda... Nem féltem megkérdezni az öltözőben mindenki előtt, mégis miért cseréltünk, már második alkalommal vesztettünk így meccset... Szerencsére a csapattársaim kiálltak mellettem, nekik is ez volt a véleményük. Ami működik, azon nem kell változtatni. Simon jól fogadja a kritikát, hiszen még újonc, fiatal, rendszerint minden mérkőzés másnapján felhív és 10-15 percben vázolom neki a hétvégi negatívumokat, amiken változtatni kellene, na meg persze a pozitív dolgokat is, amiket pedig meg kell tartania. Ez fontos, hogy elviseli és "kéri" a kritikát, hiszen tudja, hogy abból tanulhat. Nem félek vele őszintén beszélni, elmondom, ha valamit rosszul csinál, persze kulturált, emberi módon. 

A floorballon és a munkán kívül tanultam, aludtam, Grace klinikát és Gossip Girlt néztem, lakást rendeztem, néha találkoztam barátokkal, de ez elég kevésszer fordult elő, mivel ebben a hónapban elég kevés szabadidőm volt. Amire azért sor került; vacsi a csapattal, séta Bernben és 2 új, nagyon kedves személy megismerése, floorball nézés Sänäval, billiárd-gyros est Olival és az egyik barátjával, autóproblémák Worb felé tartva, amit aztán Sänä apukája megoldott (kifogyott a fagyasztó), 1 napig új autóval (pótkocsi a garázsból), McDonalds Sinnaval, és a többi...
Egy kép Jonnaval, az egyik finn játékosunkkal, ami azon a héten készült, amikor 10 napból 9-et dolgoztam, vagyis ezért vannak kis híján csukva a szemeim...:):  

Hamarosan megyek haza, már várom. Szerencsére most 2 hét szünetünk van, nincs meccs a hétvégén, ennek alkalmával ma nagy bulit csapunk. :) Na jó, nem lesz semmi extra, csak kajálás Bernben, aztán felfedezzük Bern adottságait... :D Úgy 7-8an megyünk, a csapattársak meg Sänä. Biztos jót fog tenni, végre egy hétvége, amit nem a floorball tölt ki. Augusztus eleje óta ez a 2. olyan hétvége, amikor nincsen szükség floorball felszerelésre. :)

A floorballos mindennapjaimról az előző bejegyzésben olvashattatok, most jöjjön a „minden más” kategória. 
Ahogy azt 1,5 hónapja írtam, van munkahelyem. Grauholz, Cafe Bar, általában Süd, amit jobban szeretek, mint a Nordot. A Nordban 6-10ig stresszes, 4-5 óra alatt csinálunk több mint 1000 chf bevételt csak a kávéval (átszámolva... őő... ne számold át :D ), utána meg unatkozunk, nincs mit tenni. Általában délben „hazaengednek”. Amennyiben már ilyen korán végzek, átmegyek az étterembe és meglesem, mi az ebéd. Mindig 3 főétel, 2 leves között lehet választani. Vettem ebédjegyet, 9 chf-ért egyet. Már 3x voltam ebédelni, és összebarátkoztam pár emberrel, akik már várják, mikor megyek újra. :) A cukrászrészleg főnöke Burgdorfban lakik, megismerkedésünk napján még az edzőteremben is össze futottunk (véletlenszerűen). Durva, hogy minden nap jár edzeni, pedig már az 50-es határt súrolja. A Süd-ben viszont imádok lenni, jól érzem magam a munkatársakkal, annyit nevetünk, bohóckodunk. 5-en vannak, 4 remek forma, szerencsére az 5. csak késői műszakban dolgozik, ő nagyon stresszes, ezért sem rakják össze senkivel. :) De a többiekkel már túlságosan is jól kijövök. :) Jó érzés úgy munkába menni, hogy szereted, amit csinálsz és jó közegben vagy. Szerencsére mindenki meg van elégedve velem, épp a minap mondta az egyik főnök (3 van), hogy a munkatársak nagyon dicsérnek. Nem voltam szívbajos és válaszul csak annyit mondtam; „tudom”. :D Csak mosolygott.

Az autóm jól működik, csak egyszer volt vele problémám. Az egyik héten elég sokat dolgoztam, pénteken 6-14-ig a Grauholzban, majd 16-ra mentem Gerlafingenbe egy rendezvényre. 16-24-ig ezen az eseményen, a Centro Italiano étterem részlegén dolgoztam. Mivel csak 2-en voltunk felszolgálók, elég sokat mentünk, de jól beosztottuk a feladatokat. Jó érzés volt, hogy „én voltam a „kis-főnök”, volt pár fiú-lány, aki hozzám jött, kérdezték, mit csináljanak, hogyan csinálják, stb.. :) Mivel már reggel óta tartott a rendezvény, délután nem tudtam máshol parkolni, csak a szántóföldön. Nem én voltam az egyedüli, rajtam kívül még vagy 60-70 autó állt ott. A forgalomirányító azt mondta, csak ott tudok megállni, máshol nincsen hely. Hát jó, legyen. 22-kor tartottam 5 perc szünetet, hogy ránézzek az autómra. Tök sötét volt, alig találtam meg a kocsit. A kijövetellel problémák adódtak... Mivel még mindig sok vendég rendelt ételt, ezért dolgoztam tovább. Szóltam Migunak, hogy majd ha végeztünk, kellene a segítsége. ½ 1-kor aztán 3 fiú próbálkozott. Szerencsére 10 perc után megjelent egy idősebb bácsi és kinyögte a varázsszót; „van traktorom”. :D Szóval, 16 óra munka után másra sem vágytam, minthogy a traktor kihúzza az autómat a sárból és haza mehessek aludni. Azt mondanom sem kell, milyen mocskos volt, másnap mentem is az autómosóba. Ez nem minden, sajnos amint 100-nál többel mentem, az egész autó rázott, remegett, ijesztő volt. Szombaton csak pár órát dolgoztam félig betegen, aztán haza küldött a főnök, hogy pihenjek. Vasárnap is mentem volna, de nem bírtam, lebetegedtem. Pénteken kiizzadtam a sok rohangálásba, estére meg lehűlt a levegő és másnapra náthás lettem. A vasárnapot az ágyban töltöttem, jól esett a semmittevés. Hétfőn már mehettem is a garázsba, ránéztek az autóra. Hamar kitalálták, mi a gond. A bal első kereket ellepte a sár, az egész felnin megkeményedett. 10 percig telt, amíg sikerült megtisztítani. Szerencsére azóta minden rendben van, újra tudok 120-szal „száguldozni” az autópályán. Kicsit rosszul éreztem magam, 90-nel az autópályán, mindenki lehagyott és feltehetően feltették a kérdést magukban, mit keres ez a hülye az autópályán... :)

Lakás: váltottam. Oberburgból Herzogenbuchseeba. Oberburgban gondok voltak a szomszédokkal. Semmi extra, csak nem csípem a kemény rockot, meg a hangoskodást éjjel. Szerencsére még nem írtam alá szerződést, így nem is fizettem semmit. Azt viszont pontosan nem tudom, hogy tényleg nem kellett semmit fizetni vagy csak az egyik segítő a csapatból elintézte a számlát. Nem árulta el. A sokadik segítő a csapat körül talált nekem egy megfelelő helyet. A volt barátja, Gäbu (aki most már az én barátom is :)) átköltözött Bernbe és megüresedett a helye. Én meg éltem a lehetőséggel. Szóval, röviden összefoglalva: egyszer volt hol nem volt egy tavacska, ami köré kert épült, majd a kert köré egy házikó. A házikóban egy idősebb néni éldegélt. Az 1. és a 2. emeletet használta, a legalsó szinten pedig üresen maradt egy szoba, fürdőszoba, tárolóhelység. Ez a rész lett Nicole új lakhelye. A néni csak a korát tekintve idősebb, különben vidáman éli mindennapjait mint egy 20 éves tinédzser (este későn ér haza, bicózik, hetekre elmegy nyaralni, és még mindig farmert hord :)). Nicole pár napja beköltözött, összeszerelte újdonsült barátjával, Olival az ágyat, elmosta a legújabb barátjától kapott tányér- és pohárkészletet, feltekerte a fűtést és elkezdte berendezni szobácskáját. Nicole boldog. :) Mellesleg Oli és Nicole egy döner társaságában megünnepelték Nicole új alvóhelyét. :) 

Buli-buli hátán. Ez a kijelentés abszolút FALSCH. :) Igaz, az utolsó hétvégémet a bajnokság előtt tényleg kiélveztem. Pénteken Sophianál jártunk, ő ugyebár csapatot váltott (Bern Capitals), ezzel együtt új lakásba költözött (Bern), így mentünk a házavató partira. 6-7en voltunk a tavalyi csapatból, csak 11 embert hívott meg. Az este jól sikerült, kicsit fájdogált a fejem, lehet a csípős tachostól, vagy a sok kajától. Senki ne gondoljon rosszra, tényleg ezektől fájhatott csak a fejem, autóval voltam. Éjfél után indultunk haza. Másnap reggel elmentem Sandro foci meccsére. Ez a legújabb, focizik. Nagyon édesek, ahogy rohannak a labda után, alig látszódnak ki a mezből.

Délután „siettem” Sänähoz. Még Sophianál megbeszéltük, hogy a szombati programunk közös. Megérkeztem, leparkoltam Aldo helyére, ő ugyanis az U19-es válogatottal volt edzőtáborban (remélem megválasztják edzőnek, megérdemelné), majd indultunk Thunba. Corä, Sänä, és... 15 ismeretlen. :) Kerti-parti Lucasnal. Az este jól sikerült, csak viszonylag hamar haza kellett mennünk, mivel Sänänak másnap állóképességi tesztje volt (bíráskodik és különböző feladatokat kell időre teljesítenie, hogy tudjon női-férfi első ligás meccseket, valamint nemzetközi mérkőzéseket fújni). Nagyon szuper érzés volt, hogy amikor a fogmosásra került sor, ezúttal nem egy új fogkefét kaptam, hanem a „régi”, több hete használt fogkefém Aldo és Sänä fogkeféje mellett hevert a pohárban. :) Jó fej tőlük, hogy nem dobták ki. Ez az első jele az összeköltözésnek, „előbb átviszem a fogkefémet, aztán jön a többi”. :D Na nem ám, csak viccelek... :) Sänä 6-kor kelt, mondanom sem kell, én aludtam tovább, 11-ig. Aztán 2 órát neteztem, vártam, hogy haza érjen. Épségben vissza hozta az autómat és a felmérés is jól sikerült, elérték a nemzetközi szintet. Főzött ebédet, majd kidőlt. :D Ki gondolta volna, 4 óra alvás és felmérés után. Tervben volt még egy tenisz meccs, de már nem volt ereje. Én még nyomtam egy Jass játékot, nyertem – ez nem sokszor fordul elő -, majd siettem Kirchbergbe, ahol Ninának focimeccse volt. Szerencsére Andy és a fiúk is kijöttek, így együtt néztük, ahogy nyernek Nináék. Vagyis, csak 2-0-ig, az 55. percig maradtunk, szóval a pontos végeredményt nem tudom, de biztosan nyertek... :) Az esti programban nem szerepelhetett más, mint egy film és egy nagy adag alvás. Van egyáltalán „nagy adag alvás”? :) Én annak hívom, amikor 20-kor már csukódnak a szemeim. Azért az elég korai időpont, fiatalkoromban – haha – azért veszekedtem a szüleimmel, mert „végig akarom nézni a filmet” és „nem akarok már 20-kor lefeküdni”... Hát igen, „változnak az idők vele változom én is”. :D (Aki nem ismerné: https://www.youtube.com/watch?v=C_P_fSWePhU ).

Az utóbbi hetekben internet, telefon (új SIM kártyát küldött a szolgáltatóm, ami nem érkezett meg az első címre, majd a másodikra sem, aztán meglepetésre a harmadikra sem) nélkül kellett túlélnem mindennapjaim. Persze leleményes voltam, napi 1 óra ingyen net a McDonaldsban, heti 2 óra net a Migrosban és máris megoldódott a gondom. Igaz nem sokat használtam ki ezt a két lehetőséget, mivel mindig volt valami tennivaló. Szerencsére 2 hete újra van internetem, így újra kapcsolatba léphetek veletek. :) 

1 hete voltam dolgozni egy „Oktoberfesten”. Hatalmas élmény volt, bajor ruhás emberek, felszolgálók, mindenki az asztalon táncolt, bulizott, nagyon jó volt. :) Nekem alig kellett valamit csinálnom, a főételek kiadásánál a petrezselymet szórtam a krumplisalátára, és ennyi. :) Beindult a bajnokság, eddig 2 hétvége alatt 3 meccsünk volt, a hétvégén még 2-vel megspékeljük, csak hogy tényleg ne legyen sok szabadidőnk. :) Van egy fotósunk, aki minden meccsen ott van, szerencsére néha sikerül neki jó pillanatokat is megörökítenie, mint pl. a powerplay utáni gólörömünk: 

Cseh open. Tudtuk előre, hogy még nagyon az elején vagyunk. A legtöbb csapatot már évek óta ugyanaz a 10-13-15 játékos alkot. Nálunk 9-10 új játékos van, szóval a csapat nagy része kicserélődött. Egy hétvége és egy termi edzés után nem vártunk sokat, így nem is csalódtunk. Szerdán 10 óra utazás után rohanva mentünk meccsre. A lett bajnok ellen, pocsék játékkal, de nyertünk. 5-4 vagy 6-4 vagy valami hasonló eredmény született. Gólt is sikerült lőnöm, sajnos ez volt az egyetlen a cseh openes héten. Másnap reggel folytattuk az elkezdett játékot, ugyan olyan rosszul kezdtünk, mint az előző napon. Kikaptunk egy gyengébb csapat ellen (1-2). A délutáni meccsre sikerült jobban felpörögni, de még ez is kevés volt. Na nem a győzelemhez, mert azt teljesítettük 5-1-gyel, de elégedettek nem lehettünk. Másnap reggel az évek óta győztes, együtt edző, cseh bajnok ellen kezdtünk. Meglepetésként Simon védőként számított rám, aminek „nagyon örültem”. A mutatott játék cseppet sem változott, így az eredmény sem meglepetés, 1-5. Ebből 3 gól csere miatt született. Szerencsére ezt Simon is belátta, a mérkőzés után „elnézést” kért, mivel rosszul végezték a dolgukat a kispadnál. Megbeszéltük, mi lenne jó a csapatnak, mi segít minket. Ezek után mintha kicserélték volna a csapatot. Úgy érzem, jót tett, hogy belátták, a részükről sem „okés” az elvégzett munka. A svéd IBK Dalen csapata ellen egy nagyon szuper meccsen 2-2-t játszottunk. Nem tagadás, hogy több helyzetük volt, de Pierina nagyon jól védett, és a 2. félidőben sikerült egalizálnunk. Ami az egyenlítéshez feltétlenül kellett, hogy tartsuk velük a tempót, azt a gyors floorballt játszuk, amit ők remekül csinálnak. Szerencsére sikerült, igaz néha hiba csúszott 1-1 támadásba a magasabb tempó miatt, de a végeredmény elégedettségre ad okot. Sajnos az utolsó, mindent eldöntő összecsapásra elfáradtunk. Sokáig 2-3 állt az eredményjelzőn, a végén kaptunk egy buta gólt, amivel 2-4-re elhúztak, és meg is tartották ezt az eredményt. Nagyon sok változás volt, szinte nem volt olyan mérkőzés, amikor ugyanazok a sorok játszottak volna. A játékkal és az eredménnyel nem vagyunk elégedettek (kivétel az IBK Dalen meccs), de sokat tanultunk, megismertük egymást és elindultunk egy úton...

Körülbelül 40 napja nem írtam ide. Ha csak röviden is összefoglalnám, mi minden történt velem, a legtöbben a bejegyzés közepénél feladnátok. Persze tudom, vannak még olyan elszánt olvasóim, akik 8-10 oldalt is elolvasnának... :) Viszont én inkább arra gondoltam, hogy kicsit másképpen informállak Titeket az elmúlt 1 hónapom eseményeiről, röviden, címszavakban. Ez az időhiány és a megkímélésetek miatt lesz így. :) a következő bejegyzés megint a „régi” stílusú lesz, legalábbis így tervezem. :)

Kedveskéim, újra itt. Mármint, újra Svájcban és újra a blogon. :) Az elmúlt 2 hónap, amíg nem jelentkeztem, tulajdonképpen a tanulásról szólt 1-2 kitérővel. A vizsgáimról annyit, hogy mind a 7 tárgyamat teljesítettem. Volt, amelyiket nehezebben – Alkotmányjog –, de a lényeg a végeredmény, ami 7/7. Persze közben akadt más program is, a 2 hónap alatt elszórtan találkozgattam barátokkal, ismerősökkel, rokonokkal, veletek... :) Sok új embert ismertem meg, több rég nem látott barátommal sikerült újra felvenni a kapcsolatot, aminek nagyon örülök és persze új barátságok is születtek. 

Még volt 1 hetem a műtétig, próbáltam kiélvezni minden percét. Hétfőn végre találkoztam Zahóval. Már nagyon hiányzott, nagyon vártam ezt a napot. Benyomtunk egy adag fagyit, és a sütit sem hagytuk ki. Adjunk a kilóknak.... :) Este elvittük Tesómmal sétálni Brúnókat. Nem ő a nagy, én vagyok a kicsi: 
Sajnos az időjárás nem annyira kedvezett a hosszas ücsörgéshez, de azért így is eltöltöttünk 1 órát a fűben, miközben Brúnó futkározott. Elkezdtem a tanulást, vagyis megterveztem, miből mikor megyek vizsgázni, miből mennyi az anyag, mit kellene először megcsinálni és mit utoljára hagyni. Szerdán ismét mennem kellett Székesfehérvárra, ahol műt. Az altatós nővér nagyon szimpatikus, jó benyomást keltett, kicsit megnyugodtam, hogy jó kezekben leszek. :) Csütörtökön akartunk menni teniszezni, de az időjárás közbe szólt. :( Nagyon sajnálom, mert így egyszer sem sikerült elmenni játszani, mióta itthon vagyok. Pénteken találkoztam Borival, vele is a Barta cukrászdát szemeltük ki. Mivel még edzésem is volt, ezúttal csak a fagyi került az asztalunkra. :) A szombati napot a csarnokban töltöttem. SZPK-Phoenix meccs, előtte Fanny, Anna anyukája és Bálint bevettük a közeli fagyizót. A mérkőzés sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, Dórika 100. meccsén emelt fővel, de vesztesen kellett elhagyniuk a pályát. A Phoenix ezzel bajnokok, az SZPK pedig 3. a bajnokságban.
A kézilabda és a férfi esti rangadóig sok időnk volt, így elmentem Dórikával a TESCO-ba, majd beültünk a Mérges Pennébe ebédelni. A terv az volt, hogy a bemelegítést is megnézzük, de úgy elbeszéltük az időt, hogy 10 perccel a kézimeccs kezdete előtt néztünk csak rá az óránkra.... Kicsit késve érkeztünk a csarnokba, már ment az összecsapás. Régen láttam kézilabda meccset élőben. Nagy csatában 1 góllal nyert a hazai, komáromi együttes. Voltak ismerősök régről a csapatban, jó volt látni őket, mennyit fejlődtek az évek során. Ezután következhetett a floorball derbi. Aki nyer, óriási lépést tesz a 2. hely bebiztosítása felé. Rengeteg szurkoló, köztük olyanok is, akik inkább „szégyenfoltok” a komáromi csapat „életében”. Amikor a saját csapatukat buzdítják az „ultrák”, akkor nagyon szerethető egy társaság, de amikor az ellenfél játékosait / szüleit szidják, vagy leköpnek játékosokat, akik nem is az ellenfélhez tartoznak, arra csak a „szégyen gyalázat” jelző használható. A baj csak az, hogy őket a csapathoz társítja mindenki. Sajnos a fiúk 1 góllal alul maradtak, így a bajnokság 3. helyét szerezték meg. A Magyar Kupában viszont hatalmas lehetőségük van a kupagyőztes címük megvédésére: 

Hétfőn tele ettem magam ebédre, aztán meglátogattam unokatesómékat, egyik barátomat, majd pihentem, ittam és ettem. Éjféltől sem étel, sem ital, sem fogkefe, semmi sem kerülhetett a számba. Eljött ez a nap is. Kedd, április 17. ½ 5kor keltem, 7.10-kor már a kórház várótermében üldögéltem 8-10 személy társaságában. Nem zavart az üres gyomrom, szinte észre sem vettem. Szólítottak négyünket. A szobatársnőm egy 40 körüli nő. Kicsit még bent maradtak szüleim, majd a vizitnél elmentek. Elméletileg rám került sor másodikként, vagyis 9.30-kor már a műtőben kellett volna lennem. 9-kor be is jött a nővérke, beadta a „nyugtatószert”. Mivel keveset aludtam, ezért engem ez már ki is ütött, rögtön elaludtam. Arra ébredtem, hogy zöld ruhában jön be egy csaj, hogy indulunk a műtőbe. A műtő előtt még várakoztam pár percet, tök kómásan, szívem szerint aludtam volna még... :) Végre kitolták az előző beteget, jöhettem én. Ami nagyon megmaradt bennem, hogy mindenki a nevemen szólított, ami hihetetlenül megnyugtatott. Mintha ismerősök között lettem volna. Ezzel azt érték el, hogy nem egy senkinek éreztem magam, nem úgy kezeltek, mint egy újabb beteget, aki vagy túléli vagy sem, hanem Nicoleként. Kérdeztem 1-2 dolgot az altatós nőtől, felrakták a fejemre azt a maszkot, bele szívtam egyet, köhögtem, és a következő pillanat az, hogy a szobámban ébredek és vér jön a számból. A nővérke, aki annyi idős lehetett, mint én, kikísért a mosdóba, nagyon kellett pisilnem. A mosdó előtt várt rám és fél percenként kérdezgette, jól vagyok-e. Nem volt bajom, nem szédültem. Visszafeküdtem az ágyamba és aludtam tovább. Mikor visszahozták a szobatársamat, akkor én is felébredtem. Szegénynek nagyon fájt, rögtön kért fájdalomcsillapítót. Ekkor már én is kértem. Nekem már innom kellett, ő még aludt. Műtét után 5 órával ehettünk. Anyáék hoztak be joghurtot, kalácsot. Ettem pár falatot, de nem ment. Kiszámoltam, hogy 2-kor kaptam fájdalomcsillapítót, akkor 6 óra múlva, 18.00-kor ismét adnak. Mentem is, de már annyira fájt, hogy sírni tudtam volna. Boldogan sétáltam a nővér pulthoz, hogy „kérném szépen a megérdemelt gyógyszert”, mire közölték velem, hogy iratkozzak be matek tanfolyamra... :) Még várjak 2 órát. Visszabandukoltam a szobámba és eltörött a mécses, zokogtam. Vacsira kaptunk egy darab kiflit. 1 óra alatt elcsámcsogtunk rajta, fájdalmas arccal, néha egymáson mosolyogva, de legyűrtük. Nekem jót tett, utána mát nem fájt annyira. Rengeteget ittam, de ez szükséges is volt. Mivel nekem a beszéd nem ment, ezért untuk magunkat. A tv bambulása is csak 1-2 percig kötött le, rendszerint addig, amíg elgondolkodtunk rajta, miért pont a mi szobánkban nincsen tv.
Az éjjel érdekesen telt, a szomszédom nem kapott levegőt az orrán, a szája percek alatt kiszáradt és elkezdett horkolni. Mikor már nagyon horkolt, megijedt magától és felébredt. Néha hallottam, és magamban tippeltem, „még 3 horkolás és felriad”.... :D
Másnap őt elküldték haza, nekem fájt, megvizsgált a doki, mondta, no problem, holnap haza is mehetek. A nap folyamán nem kaptam szobatársat, a szomszéd lánnyal ismerkedtünk. Nyugtattam, hogy a műtéttől ne féljen, csak az utána következő pár órától. Szüleim és tesóm is bejött, hoztak húslevest, amiből elég sokat ettem. A laptopomat is elhozták, mivel így, társaság nélkül elég uncsi volt. Igaz, nekem a beszéd nem ment, vagyis nagyon nehezen. Túlestem ezen az éjszakán is, szinte óránként felkeltem inni. 24 óra alatt betermeltem 3 l vizet és pár pohár teát. Fájt, de tudtam, inni kell. Csütörtökön korán jött értem apa. Vasárnapig elvoltam, nem beszéltem, nem esett jól, keveset ettem, de fájdalomcsillapítóval 3-4 órákat aludtam az éjjel, és napközben is lefoglaltam magam. Aztán, jött a vasárnap. Életem legeslegrosszabb napja. Ezen a napon tudtam meg, mi az a fájdalom.

Ezt nem lehet elképzelni, de még kifejezni sem. Egész nap, megállás nélkül, az egész torkom és a fülem fájt. 4 különböző fájdalomcsillapítót próbáltam ki, egyik sem segített, 20 percre sem múlt a kínzó fájdalom, csak hogy tudjak enni pár falatot. Anya finomat főzött ebédre, próbálkoztam vele. 2 tészta után sírógörcs jött rám, zokogtam. 2-3 pohárnál nem ihattam többet, és a 2 tészta jelentette az össz-táplálékbevitelem. Anyának névnapja volt, de még arra sem volt erőm, hogy felköszöntsem. A beszéd is piszkosul rosszul ment, ezen a napon még a suttogás is. Aludtam 2 és 3 óra között 2x 20 percet, majd 4 és 6 között 2 órát. Érdekes módon, másnap mintha kicserélték volna a torkomat. Fájt, de a vasárnapi fájdalomhoz képest eltörpült. Így bevágtam egy fél lángost. Nagy örömömre, végre van valami a gyomromban, a rengeteg gyógyszer mellett is. Nem mellesleg, olyan piszkosul gyenge vagyok, hogy még a lépcsőn fel-le menni is megerőltetés. Mintha nem lenne erő a lábaimban, olykor berogyott a térdem. Bíztam benne, hogy már jobb lesz. Kedden aztán nem így lett, ismét szörnyű volt, de legalább a bogyók segítettek 2-3 órára. Túl sok cataflamt vettem be, de szükségem volt minden egyes darabra, ami a gyomromban landolt. Szerda délig szenvedtem, az ebédnél sírtam, mert csípte a leves, majd hirtelen megkívántam a pogácsát, anya vett nekem, és megettem majdnem egy egészet (kivéve a tetejét). Jól esett, és nem is szenvedtem minden nyelésnél. Felbuzdulva – végre tudok enni – apát is elküldtem vásárolni, ő egy lángossal tért vissza, aminek a felét ismét csak elpusztítottam. :) Nagyon bízom benne, hogy már túl vagyok a nehezén. Már alig fehér a torkom, és a műtét utáni 9. napon vagyok. A dokihoz csak 1 hét múlva megyek vissza, a teraszra ma már kimerészkedtem, Brúnó ugatott nekem, hívott játszani, de nem tudtam menni vele. 
Még nem szabad emelnem, ugrálnom, semmi megerőltetőt csinálnom. Sokan azt mondják, nőknél a műtét utáni 10. napon van a bevérzés legnagyobb veszélye, szóval vigyáznom kell holnap.... 

Ahogy ígértem, újra itt. Röviden a mostani helyzetemről: túl a mandulaműtéten, tegnap óta itthon vagyok. Fáj, szenvedek rendesen, de remélhetőleg minden nap jobb lesz. Köszönöm Mindenkinek, aki gondolt rám, írt nekem, üzent, aggódott értem.... A következő sorokat már korábban megírtam, de tudva, hogy csak a műtétem után fogok jelentkezni, a műtétről már múlt időben beszélek.

Kedden mentem vérvételre, ugyanis a mandulaműtétem miatt kellettek a kivizsgálások. Az egész napot anyával töltöttem, átmentünk Tatabányára vásárolni. Ugye-ugye, írtam én az előző bejegyzésemben, hogy a pénztárcám rovására megy majd az éjjeli lángos és a husi.... :/
Este találkoztam volt osztálytársaimmal, beültünk az Incoba 1-2 teára, a régi „törzshelyünkre”. Jó volt újra látni a lányokat. Szerdai programom Győr irányába vezetett. Megtaláltam az első férfit, aki szeret vásárolni. Sőt, aki ezerszer rosszabb vásárlás közben, mint egy nő... :) Sikerült a bevásárlóközpontban töltenünk 3,5 órát. Jól telt a délután Sünivel, vettünk neki egy tenisz inget, nekem meg egy felsőt. Én nem akartam venni semmit, de mivel Süni leszólta az „esti bulis felsőmet”, ezért hát vettem egy újat. Ez leginkább úgy nézett ki, hogy „oké, Süni, akkor most válassz nekem felsőket, amik tetszenek neked”.... :) Ő válogatott, hozta a próbafülkéhez, én felpróbáltam őket, aztán vettem egyet. Igen, mert mi, nők, már csak ilyenek vagyunk..

Ja, és hogy tudjátok, az eredeti felsőmet vettem fel, mivel 3/3-an erősítettek meg, hogy az jobban néz ki, mint a Süni által választott.... :D

Miután végeztünk a vásárlással, indultunk vacsizni, majd Süniék koleszszobájába. 2 laptopon néztük a BL meccseket, közben megtelt a szoba, mondhatni „hegyén-hátán” ültek az emberek. :D Aztán, Süni eltűnt, én meg még mindig a koleszban járkáltam. Edina és Juci vártak rám, már vagy 1,5 órája hívtak, hogy merre vagyunk, és mikor megyünk végre le. Azt hittem, nem telt el sok idő, de tévedtem. 1 óra lehetett, mikor aztán Kogéval leértünk az Üvegesbe. Edusék épp indultak a Laposba. Sokat nem beszéltünk, mi mentünk csocsózni, ők meg mentek tovább bulizni. 2-kor kiküldtek minket a helyről, így onnan az Étterem felé vettük az irányt. Leginkább kint beszélgettünk, csak egy kis időt töltöttünk a tánctéren. Persze akkor sem táncoltunk. :) Miután meguntuk a „bulit”, ismét a lépcső vette át a főszerepet, ott kezdtünk el beszélgetni. Egy idő után kezdtem fázni, így felmentünk a koleszba. A terv az volt, hogy alszom, már át is vettem a Sünitől kapott rövid nadrágot. Ekkor ébredt fel a „nemtudomhogyhívjákfiú”, aki odaült Koge mellé beszélgetni. Egy ideig még vicces volt a hármas társalgás, de Koge megunta és kijelentette, hogy ő megy tovább, benéz Laposba. Kicsit gondolkodtam, és arra jutottam, hogy nem tart sok ideig vissza venni a hosszú gatyámat. :) A Lapos előtt Süni és Juci álltak, mint kiderült, Juci épp indult a vonathoz, Süni meg aludni. Pedig még csak 4 óra lehetett. Mi bementünk annyira, hogy a Lapossal is megismerkedjek. 5 perc sem kellett ahhoz, hogy körbefussuk a helyet. Mivel Kogéról és rólam van szó, adott volt a következő program: evés 4 és 6 között... :D Sajnos nem találtunk nyitott hamburgerest, pizzázót, semmit, így maradt a koleszos popcorn. A sót kispórolták belőle, ezért mi jól megsóztuk, de még így is elmaradt a hamburgertől. Nem okozok meglepetést, ismét 6 órakor tértünk nyugovóra. Kicsit Déjá vu érzésem támadt, Dunaújvárosban ugyan ezek az időpontok szerepeltek a programban. :) Egy régi és egy új ismerős szobájában aludtam, hiszen a 3. lakótársuk már korábban haza utazott, így üres volt az ágya. A fiúk korán keltek, 9-kor én is felébredtem. Beszélgettem kicsit Matukával, majd ő indult a vonathoz, én meg felöltöztem és felkeltettem a szemközti szobában alvó Sünit. Sejtettem, hogy nem fogom tudni kirángatni az ágyból, de őszintén nem is akartam, pihenjen csak. Győrt nem ismerem jól, de a kolesztól sikerült eljutnom az állomásig. A vonatot elértem, még reggelit is vettem magamnak. Anya várt rám Tatán az állomáson. A délutáni program ismét doki, ezúttal EKG. Megijesztettek a „kihagy a szívverése” mondattal, de aztán kiderült, egyszerűen csak „sportszívem” van. Megnyugodtam. Pénteken elmentem edzeni, jól esett újra mozogni, még ha nem is „pörögtem fel”, nem sikerült igazán a floorballra koncentrálnom. Ha azt nézzük, ez érthető, újra a régi csapattársakkal, leginkább Vivivel beszélgettem edzés elején, bemelegítés közben, nem arra figyeltem, hogy „na akkor most floorballozzunk komolyan”. :)

Szombaton kiizgultuk a Győr kézilabda csapatának BL döntőbe jutását, valamint a férfi kézilabda válogatott olimpiai szereplését. Bearanyozták a napunkat, boldogan mentünk át Tatabányára nagyszüleimet meglátogatni. Az esti program házibulit kínált Ácson. Martin és Edus szülinapját ünnepeltük, voltunk vagy 35-en. Jól éreztem magam, régi baráttokkal töltöttem az időmet, köztük Bencével, akinek nagyon örültem, Dórika mesélt, de róla szinte mindent tudok, mert rendszeresen beszélünk, és persze ott volt Réka, Tretyák, Anna, Tomi, Juciék, és még sorolhatnám. Igazából az összes fiú és lány SZPK-s játékos, 1-2 kivétellel. :) Szőnyben aludtam, Réka volt a hálótársam. Tretyi rendes volt, átengedte a helyét és a kanapén aludt. :) Reggel anyukája várt egy „bőségtállal”, ha mondhatom így. Régen jártam náluk, de anyukája még emlékezett rám. Réka haza dobott kocsival, kicsit pihentem, majd jött a következő program. Mozi Márkkal. Amerikai pite „nemtudomhány”: 

Nekem bejött, sokat nevettem rajta, még így is élvezetes volt, hogy az 1. sorban, az 1 és 2. széken ültünk. :D Ismét egy érdekesség, Zahóék a későbbi előadásra jöttek, és hát, láss csodát, pontosan a „mi helyünkön” élvezhették a filmet. :) Vannak ilyen véletlenek!? Márkkal még bedobtunk egy teát, csocsóztunk egyet 6 labdával, majd elköszöntünk egymástól. Ő ment tovább egyik barátjához, én meg mentem aludni, hiszen fárasztó egy hétvége állt mögöttem.

Még volt egy hét a műtétemig, de erről csak a következő héten olvashattok. A műtétemről is írok majd. Próbálom szétszedni az eseményeket, hogy ne legyen nagyon hosszú egy bejegyzés...

Szóval, haza jöttem pár hétre, vagyis hónapra. Azt írtam legutóbb, most egy ideig nem jelentkezem, de ez változott. Vannak, akik miatt érdemes írni... :) Kaptam egy „építő jellegű kritikát”, miszerint túl hosszú egy bejegyzés, ezért többen csak átfutnak rajta. Aláírom, és köszönöm annak, aki még így is végig küzdi magát 1-1 regényemen de sajnos Svájcban nincs mindig időm, erőm, kedvem 4-5 órát a gép előtt tölteni. Ugyanis, kijelenthetem, hogy egy bejegyzésre kell ennyi idő. Szöveg megírása, képek keresése, kiválasztása, formázása, szöveg átolvasása, és miután mindezzel már végeztem, jön a neheze, vagyis az egész feltöltése. Elég hülye ez a program, nagyon sokat kell formázni, javítani, hogy „igényes” legyen az oldal. Viszont, most van kedvem írni. Ülök az ágyamon és zenét hallgatok. 23.29 van, már lassan aludnom kellene. Több részletben írom le, mi minden történik velem idehaza. Az elsőt most olvashatjátok, amiben a floorballos hétvégémről olvashattok, a következőt a jövő héten töltöm csak fel. :) 

Csütörtökön megérkeztem, pénteken már indultam is Dunaújvárosba a Magyar Egyetemek-és Főiskolák Országos Bajnokságára. Mivel egyedüli lány játékosként szerepeltem a csapatban, kicsit féltem a hétvégétől, főleg úgy, hogy a csapatból 2-3 embert ismertem csak. Juci is jött velünk, ami segített abban, hogy ne érezzem egyedül magam az első órákban (az utazás óráiban). Gyorsan megkerestük a szállásunkat, lepakoltunk és rohantunk az első meccsünkre. Vicces volt, 1,5 év után újra Magyarországon játszani. Eléggé izgultam, ami azt hiszem, látszott rajtam.

A lényeg, hogy nyertünk, ezzel biztossá tettük a 8 közé jutásunkat. :D A második mérkőzésen kicsit több volt az izgalom, a hajtás, és itt már szorosabb eredmény született. 3-2. Izzadtan, kimelegedve álltuk végig a kb. 35 perces megnyitót. Mivel szinte az összes résztvevő jelen volt, sikerült találnom rég nem látott ismerősöket és beszélgetnem velük. A péntek estéről röviden, hiszen most rövid beszámolót kaptok. Imádtam. :) Életemben először – és utoljára – ittam abszintot. Szerencsére Juci és Koge is velem tartottak, így velük oszthattam meg ezt a „felejthetetlen” élményt. Már évek óta ki akartam próbálni, de rá kellett jönnöm, hogy ezt egyszer kipróbálja az ember, és ennyi. Nincs folytatás. Nagyon rossz. Ami sokkalta pozitívabb volt az estében, hogy végre csocsóztam és egészen jól ment. :) Sok új embert ismertem meg az este folyamán és rengeteg régi ismerőssel találkoztam. Ez nem minden. Sikerült egy nagyon értékes személy barátságát „kiérdemelnem”. :) Hajnal 4 és 6 óra között ettem lángost és anyukám finom husiját. Mondanom sem kell, „agyő lapos has, Isten hozott jó pár kiló”. :/ Sebaj, a társaság és a hangulat kárpótolt, igaz, a pénztárcám nem fog örülni, amikor majd kellenek az új, egy mérettel nagyobb gatyák. Sikerült 4 órát aludni, majd indultunk is a csarnokba. Szükségem volt egy napszemüvegre, annyira bántotta a fény a szememet. :D 2 lökött fiatalember, Süni és Koge társaságát élvezhettem. Pár mérkőzést megnéztünk, mielőtt vissza tértünk a szállásunkra aludni. Na jó, aludni nem, már csak 40 percünk volt, de ezt is sikerült hasznosan tölteni. Mivel csoportelsők lettünk, a C csoport második helyezettjével kerültünk össze. Azt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a 1,5 nap alatt sikerült szurkolókat, szimpatizánsokat szereznünk, akiktől olykor-olykor buzdítást hallottunk már a mérkőzés kezdete előtt is. :) Aki floorballos körökben mozog, annak elég annyit mondanom, Pazsák Csaba, Varga Gergő az ellenfél oldalán. Olykor szabálytalanul, de sikerült kivennünk őket a játékból. Ez viszont azt is jelentette, hogy feladtuk a támadást és szinte csak a védekezésre koncentráltunk. Gólt nem kaptunk, még emberhátrányból sem, amikor is sikerült „megtapsoltatnom” az egész csarnokot. :) Jól esett végre ütköznöm egyet, már 1 hónapja nem volt Svájcban meccsünk, így nem is tudtam „kiélni” magam. :D A 0-0-s csodás 24 perc után következhetett a büntetőlövés, ahol elbuktunk. 

Ez azt jelentette, hogy nem jutottunk a 4 közé. Az ezt követő összecsapásra nem tudtunk felkészülni, a büntetős vereség kikészítette a csapatunkat. Ilyen ez a sport. Nekem közben 1,5 év után újra begörcsölt a vádlim. Azt a következtetést vontam le, hogy a 2 perces pályán töltött idő sok a lábamnak és ezért is állt össze a vádlim. Kint 30 mp-et vagyok játékban, majd cserélünk. Lehet, hülyeség, de én ennek tudom be azt, hogy amióta Svájcban vagyok, nem volt olyan alkalom, hogy begörcsölt volna a lábam. Ha már így alakult, elmentem a csarnokban tevékenykedő masszőrhöz. Tudtam, hogy ki ő. Csak valami krémet akartam kérni tőle (amúgy volt krém a táskámban), de bíztam benne, hogy majd jó fej lesz és felajánlja, hogy megmasszírozza a lábamat. Ő pedig a kézilabda válogatott volt és a dunaújvárosi kézilabda csapat jelenlegi (17 éve tevékenykedő) masszőrje, Bába Mihály. Kicsit meglepődtem, amikor lefeküdtem az ágyra és azzal kezdte a beszélgetést, hogy „hallom Te Svájcban vagy!?”.... :) Őszintén mondhatom, jó társaságnak bizonyult, élmény volt vele beszélgetni és még a masszírozást is jól végezte. :P Kicsit fáradtabban készülődtünk az estéhez, mint pénteken. Egy csapatos megbeszélésre is sor került, ahol Szasza, a csapatkapitányunk egy szuper könyvvel lepett meg; 

Nagyon örültem neki, sokat fog segíteni rajtam ez a remekmű. :) Mivel nagyon éhesek voltunk, útnak indultunk, tudjunk még vacsizni is. Útközben betértünk egy helyre, ahol SZPK-sok, BME-sek voltak. Jucival leraktunk egy 50-est a csocsó asztalra, gyorsan kikaptunk, és mehettünk is tovább. A vacsiból nem sok valósulhatott meg, mivel 2 perccel a konyha zárása előtt értünk az étterembe. Vagyis, de. Hála Pepének. Leültünk Szasza és Pepe mellé, akikkel első nap csatárhármast alkottunk.
Pepe felajánlotta, megosztja a vacsiját velem. Ő már korábban rendelt. :) Rendeltem azért egy pizzát, mert azt még megcsinálták, így a levesét, a husiját hasábburgonyával és a pizzát megosztottuk. :) Nagyon finom levest ettünk, örömet okozott végre meleg ételt fogyasztani. :) Aztán a főétel előtt szóba került a floorball. Elkezdtünk tanácskozni. Mutattam neki szabadütés figurákat, emberelőnyös felállást, mindezt a só, bors, fogpiszkáló-tartó, gyertya és a gyertya-tartó segítségével (ha valaki nem értené, ezek voltak a játékosok). A kaput a poharam helyettesítette. Ha valaki látott minket, biztos gondolkodott rajta, milyen „játékot” játszunk, ahol jobbra-balra tologatjuk a só-borstartót, majd amikor a kedves pincérnő elkérte a kellékeinket, előkerült a Tic Tac-os doboz és társai.... :) Miután jóllakott óvodásként néztünk ki – és kidobtak minket a helyről, mivel zártak - , elindultunk újra feltérképezni Dunaújvárost. Sokáig jutottunk. A szállásunkig. :) Süni és Koge ott „pihentek”, páran tényleg elmentek lefeküdni, mi még beszélgettünk egy kicsit, majd 2-kor indultunk útnak. A cél a Fitt nevezetű disco, ami kiderült, rögtön a szállásunk mellett volt, közelebb mint a lángosos. 1 perc séta és meg is érkeztünk. 500 Ft-os belépő mellett beküldtünk valakit, hogy nézzen körül. Bement, fizetés nélkül, szóval inkább belógott, majd pár perc múlva kijött és közölte a hírt; sznobok, mennyünk innen. :D A következő megálló a „Három királyok bár”, ami olyan iszonyatosan messze volt (2 perc), hogy majdnem elkezdtem fázni.... :) Hihetetlen, hogy a szállásunktól 2-3 percre mindent megtalálhattunk (étterem, lángosos, pékség, penny, piac, disco, kocsma, és még folytathatnám). Az este aztán „hamar” véget ért, 4-kor elmentem aludni, kicsit hamarabb, mint a többiek.
Másnap reggel keltünk, játszottunk, szoros meccsen 1 góllal kikaptunk. Ezzel a 8. helyen zártuk a MEFOB-ot. Mivel Martinék vittek haza, megnéztük a döntőket, majd elmentünk még hamburgerezni. Azt hiszem a kép sok mindent elárul; 

Ennyi elég lesz mára, ahogy ígértem, a jövő héten jön az új bejegyzés. Lesz benne egyetemi- és házibuli, orvosi vizsgálatok kielemzése „másképp”, „mit vegyünk fel egy bulira” fontos és nehezen eldöntendő kérdés, és még sorolhatnám, de nem teszem, azzal mindent elárulnék. :)  

Ja, és hogy miért is 'kicsi" az én becenevem!? A képek sokat elárulnak: 

Már megint eltelt 1 hónap, mióta nem jelentkeztem. Hihetetlen, milyen sebességgel telik az idő, és az is, mik történnek velem. Ezt az 1 hónapot leginkább a lelki válságom jellemezte. Voltam szuper állapotban, amikor imádtam Svájcot, nevettem, nem lehetett „lelőni" sem, pörögtem ezerrel és toltam a poénokat, majd volt olyan napom, vagyis napjaim (4-5), amikor sírtam, amikor kiborultam és nem akartam semmit csak elbújni a világ elől. Szerencsére ilyenkor mindig jött valaki, aki kihúzott a gödörből, akivel tudtam beszélni, aki biztatott és mellettem volt... de nem rohanok ennyire előre, kezdem az utolsó 2 mérkőzésünkkel. 

Már korábban kiderült, mely csapatok a playoff-playout szereplői, ezért az utolsó 2 fordulónak nem volt jelentősége a bajnokság kimenetelét illetően. Természetesen mindenki nyerni akart, voltak akik utolsó meccsükön léptek pályára egy SML csapatban, volt aki 8-9 év után befejezte floorball pályafutását és szépen akarta lezárni ezeket a hosszú, felejthetetlen éveket, és voltam én, aki egyszerűen csak élvezni akarta a játékot a példaképével, ha már egyszer megadatott nekem, hogy egy ilyen nagyszerű játékossal játszhatok együtt. Aldo ezt megérezte és a Dürnten elleni meccsen berakott kezdőnek Herbie és Sarah mellé. Igazából már a buszon tudtam, hogy így fogunk játszani, egész héten együtt készültünk és nagyon sikeres hármast alkottunk elől. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalmak egyike, amikor bajnoki mérkőzésen játszhatok Herbievel. Ő volt az, akire már kijövetelem első hétvégéjén (2010. augusztus) felfigyeltem és akiről ezt írtam egy edzőtábor után: „Nincs olyan dolog, amit ne tudna megcsinálni ütővel. Nem tudom, mennyit kellett gyakorolnia, de szerintem évekig az ütőjével aludt.” Ezt még mindig így gondolom. Viszont most azt is hozzá tenném, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Rengeteget tanultam tőle, tanított edzés után, segített edzés közben és biztatott, amikor a „nem tudok floorballozni” időszakomban jártam. Ha ő azt mondta, „öröm veled játszani”, akkor bármi is történt utána, nagy mosoly volt az arcomon és csak erre gondoltam. Szerencsére ő is szeret(ett) velem játszani, múltkor meg is említette, hogy szól Dietlikonnak, igazoljanak már le engem is, hogy továbbra is együtt lőhessük a gólokat. :)
A meccsen aztán olyan nyugodt, kiegyensúlyozott voltam, mint még soha. Otthon éreztem magam a pályán. Az első gólt én lőttem, és még az első harmadban közel voltam a 2. találathoz is, de a kapufa ellenem volt. 














A vége 3-2 nekünk. Nagyon nagy öröm volt, a mi sorunk végig együtt maradt, Aldo nem változtatott, hiszen jól dolgoztunk mind támadásban, mind védekezésben. Hazafelé Aldoval nagyon sokat beszélgettem, tulajdonképpen az út 3/4 részét, vagyis közel 1,5 órát. Nagyon megbízom benne és fontos a véleménye, sokat adok arra, amit ő mond. 
Másnapra hulla fáradtan indultam a csarnokba. Éreztem azt a 3 hetet, amíg betegeskedtem és összesen 2 edzésen jelentem meg, 2 meccsen játszottam. Az első harmadot végig küzdöttem, aztán kaptam egy kis pihenőt, a 2. harmadot ültem, majd az utolsó harmadra ismét beszálltam. 4-0-ra nyertünk a Zug ellen, akik ellen eddig mind a 2x büntetőkkel kaptunk ki. Így tehát sikerekkel zártuk le a szezont, de ez is csak az 5. helyhez volt elegendő. Mivel számunkra befejeződött a bajnokság, a megérdemelt 2 győzelem után kaptunk 1 hét pihenőt.
















A héten a családnál 2x 3 órára megjelentem, a gyerekek egyre jobban megkedveltek, Navid mindig mosolyog, amikor meglát, Nevin pedig újabban rögtön megölel, ahogy belépek az ajtón. Pénteken jött értem Aldo és mentünk együtt Burgdorfba, ahol megbeszélésem volt az UHV Skorpion Emmental csapat edzőivel. Vagyis, Brunoval és Aldoval. :) Aldo már többször mondta, vinni akar magával, és amint vége a bajnokságnak, sort kerítünk a tárgyalásra. Valóban nem kellett sokat várnom, hamar kapcsolatba léptek velem. Kb. 1,5 órát beszélgettünk, elmondtam az én részemet, mire van szükségem, mit kell biztosítaniuk, majd a részletek letisztázása után abban állapodtunk meg, hogy haza megyek, átgondolom, mit akarok, maradni Svájcban vagy haza költözni, ha maradni, hol szeretnék játszani, melyik csapatnál, és utána újra beszélünk.
Annyira szép idő volt, hogy egy szál pólóban kiültem a csarnok melletti térre és zenét hallgattam. Csak 1,5 óra múlva kellett elhoznom a gyerekeket a bölcsődéből, így élveztem a napsütést. Munka után, este jött Sana, a kapusunk és Teo, a szlovák válogatott menedzsere. Mind a ketten Gerlafingenben aludtak nálam. Csak én voltam otthon, Ela dolgozott, Sophia pedig a svéd barátnőjénél aludt. Az este folyamán beszéltünk mi magyarul, angolul, németül, néha Teo szlovákul vagy lengyelül szólt hozzám, majd mikor nem kapott választ rájött, hogy valamit elrontott. :) Vicces egy este volt. Másnap reggel, épp amikor ébredeztem, kopogtatnak az ajtómon. Meglepi reggeli Teótól. Ha tudnátok, mennyire finom volt és milyen régen csinált nekem valaki reggelit... :)
Aztán gyorsan elkészülődtünk, mentünk Bernbe, ahol Sananak időpontja volt fodrászhoz. Amíg ő levágatta a haját, mi bóklásztunk a városban, pénzváltót kerestünk Teóval. Meg is találtuk, majd 2 perccel később már hívott is Sana, hogy végzett. Utána ő elment a Coopba vásárolni, én meg segítettem alsógatyát venni Teónak. Mind a ketten sikeresen beszerezték a szükséges dolgokat és indulhattunk a déli programra. Felmentünk Seilbahnnal a „magasba”, ahol elfoglaltunk egy asztalt és piknikeztünk. Csodás, napsütéses idő, nagyon szép kilátás, a társaságról meg ne is beszéljünk... mind a ketten őrültek, vagyis, magamat is ide sorolhatom. :) Megtaláltuk a közös hangot, jól éreztük magunkat. Megbeszéltük az este részleteit: kupadöntő, majd Wankdorf disco, utána pedig Teo, Fanny (akkor még úgy volt, hogy Fanny velem lesz este) és én Sanaéknál alszunk. Nekem csak a férfi meccsre volt jegyem, így előtte Fannyval elmentünk Bernbe Dönert enni, majd bevásároltunk estére és indultunk Wankdorfba, a kupadöntő helyszínére. Wiler és a kupagyőzelem. Ez a 2 szó már évek óta nem olvasható sehol. Egyszerűen képtelenek kupát nyerni. A bajnokságban szinte verhetetlenek, a kupadöntőig mindig eljutnak, ott viszont nem megy nekik. Érdekes azt látni, hogy világsztárok, finn, svéd és svájci válogatott játékosok blokkolnak le és képtelenek túllépni árnyékukon. A Malans csapata jobban játszott, megérdemelték a kupát. Egy kis érdekesség: a bajnokságban a 4 közé jutásért szintén Wiler-Malans összecsapásra került sor. Wiler nyert összesítésben 4-0-ra. 4X sikerült nekik győzniük, bezzeg a kupadöntőben kikaptak. A mérkőzés után Hanka, Ela, Teo, Corä, Sana, Fanny és én a Wankdorf disco felé vettük az irányt, amiről gyorsan letettünk, miután kiderült, 25 chf a belépő. Tavaly ingyen volt a kupadöntős karszalaggal. Így tehát kerestünk egy éttermet, ahol le tudtunk ülni. Mindössze 20 percet töltöttünk bent, mivel kidobtak minket „zárunk” címszóval. Szuper. Ela és Hanka haza mentek, Ela fáradt volt, Corä nem akart Bernbe menni, mert neki az messze van, Teo meg Sana viszont Bernt tervezték. Fanny úgy döntött, Coräval tart, így ők is haza mentek, mi meg bevettük a várost. Na jó, nem, de azért alkottunk. :) Kezdtük a Turnhalle nevezetű hellyel, ahol Rahellel és 1-2 floorballossal is összefutottunk. Vicces egy buli volt „odabenn”. Mikor meguntuk, olyan ½ 3 körül, új helyet kerestünk. Előbb mekiztünk, majd nyomás a Fastbar nevezetű „föld alatti” pub. Sokan nem voltak, de a pultossal már az első italkérés során összehaverkodtunk. 3 után már nem adhat ki italt, ugyanis ½ 4-kor zár. Jött egy csávó, 10 perccel 3 után, 50 chf-et akart fizetni egy sörért... de állítása szerint fizet ő többet is, csak adjon neki valamit. A görög tulajdonos nem szimpatizált a „lefizetni akaró” csávóval, kiküldte. ½ 4-kor már csak Teo, Sana, a görög és én tartózkodtunk a bárban. Bezártunk. 4-en folytattuk az estét. Minket nem küldött ki, sőt, ingyen italt kaptunk, nem is egyet. Kevert nekünk egy érdekes italt, amit aztán mi is összekevertünk, a végén mégis más színben sikerült neki kiönteni a pohárba. Így:  

A zöld volt a legfinomabb, de szerintem az alkoholtartalma leginkább a „semmivel” volt egyenlő. 5 előtt pár perccel aztán elfáradtunk és elindultunk haza. Taxival. Sana volt a főnök, már csak neki volt pénze, meg amúgy is ő tudta a lakcímet. :D Hamar haza értünk, Teo ülve elaludt, mi még kicsit beszélgettünk, majd 6-kor már mindenki „horkolt”. Ja nem, csak Teo, de ő helyettünk is, nagyon hangosan... :) Reggel arra keltem, hogy melegem van és besüt a nap. Ugye bár nehezebb lett volna kinyitni az ablakot és lehúzni a redőnyt, így 3 óra alvás után felkeltem, felöltöztem, és elmentem fogat mosni. Teo is felébredt, így indultunk haza, Gerlafingenbe. Sana aludt tovább, beköszöntünk neki, de nem sok érdeklődést mutatott. :D Egész vasárnapot az ágyamban, ülve töltöttem. Gépeztem, filmet néztem, ja meg pakoltam, hiszen este indultam Magyarországra. Nem akartam aludni, tudtam, ha délután lefekszem, akkor a vonaton csak szenvedni fogok és nem fognak lecsukódni a szemeim. Kicsit kínoztam magam, de megérte, a vonaton hamar kidőltem. Reggel érkeztem meg Tatabányán, ahol anyukám, nagymamám és nagypapám már vártak rám. A hétfői nap sűrű programot hozott, fodrász, majd doki Székesfehérváron, ahol közel 1,5 órát vártunk 10-13 gyerekkel összezárva. Sajnos a doktor bácsi megerősítette, ki kell venni a mandulámat. Persze beteg lettem keddre, így nem sok mindent csináltam otthon. Juci jött át látogatni, meg voltam unokatesóméknál, pihentem, aztán csütörtökön meglepetésként otthon vártam apát. Ő nem tudta, hogy haza mentem, így nagyon meglepődött (miután észrevett:)). Pénteken megünnepeltük a születésnapját egy közös ebéddel, finom tortázással, este pedig már indultam is vissza. Ezúttal rosszul aludtam, vagyis leginkább nem aludtam. Tudtam, hogy szombaton délután csapatprogramunk van, így amint haza értem, ledobáltam a cuccaimat és befeküdtem az ágyikómba. Pár óránál többet nem pihenhettem. A programunk bowlinggal kezdődött. Miután a „tuti én vagyok a legbénább” játékosok megnyerték a bowling partit, mentünk a Desperado nevezetű étterembe. Mexikói. Huh, annyit ettünk. Azt hittem, nem fogja bírni a gyomrom a mexikóit, szerintem életemben eddig 3x ettem mexikói kaját, de szerencsére bírta. Vacsi után egy kis séta haza, 15 perc, majd otthon beszélgettünk, jégkorong meccset néztünk, és a többiek indultak tovább Solothurnba bulizni. Ezúttal én nem tartottam velük, nem láttam értelmét, hogy 1 óra után kidőljek és csak szenvedjek. Így aztán lefeküdtem aludni és másnap reggel 10-ig senki sem tudott kiráncigálni az ágyamból. :) Flo nálunk aludt, és délután ment a barátja meccsére, aki a Wiler csapatában játszik. Mivel Patrick a kocsijukat Zuchwilben hagyta, ahonnan indult a csapat, ezért elvittük Zuchwilig Flot. Ha már ott jártunk, mekiztünk egyet. :) A vasárnap hátralevő részét a kipakolással, pihenéssel töltöttem, majd 21 után kaptam egy telefont Simontól. Azt hiszem, Pierina elmondta neki, hogy elég jó ajánlatot kaptam a Skorps-tól, mire ő „megijedt”, hogy elfogadom és azonnal hívott. Még aznap este, ½ 22-kor jött értem és beültünk egy étterembe. Mindent megígért, mindent elintéz, csak maradjak. Hmm. Kicsit furcsán éreztem magam, de azt hiszem, megérte elmennem és meghallgatnom az ő oldalát.

A következő héten dolgoztam a solothurni étteremben, ahol nagyon jól éreztem magam, igaz hétfőn szinte senki nem volt és egy jogász emberrel beszélgettem, aki épp könyvet ír. Szerdán délben már jóval többen voltak, de a „kapkodás” ellenére jól csináltam a kiszolgálást, rendelés felvételt, egyszóval ügyeskedtem. Szerdán aztán Solothurnból egyből Burgdorfba mentem és ismét kiültem a csarnokunk melletti térre. Rengetegen voltak, kutyások, gyerekesek, fiatalok. Ültem a padon, mikor megszólított egy 27 éves fiú: „ Nem rossz egyedül!?”. Ezzel a mondatával nagyon összezavart. Próbált flörtölni velem, de én nem hagytam magam, nem az esetem az olyan pasi, aki délután már sörözik – persze, vannak kivételek, de az ember látja, ki melyik "kategóriába" tartozik-. Gondolkodtam, hogy igaza van, egyedül vagyok, eddig nem jelentett problémát, hogy néha nincs mellettem senki, hiszen mindenki dolgozik, suliban van, nekem meg nincs fix állásom és „túl sok” a szabadidőm. Kis félreértés után nem kellett vigyáznom a gyerekekre, így sajnos mentem haza és egész estét az agyalással töltöttem. Fanny vigasztalt kicsit, hogy jobb lesz, vannak ilyen napok, és hogy tényleg szar, hogy este dolgozok, edzek, amikor más ráér, nekem meg akkor van időm, amikor mindenki más „nem ér rá”. A csütörtöki edzésre szar lelki állapotban mentem. Kispályán játszottunk. Nagyon nem élveztem. Mic kérdezett rá először, mi a gond, épp szünetet tartottunk. Kicsit meséltem neki. Majd Küsu jelent meg és neki meséltem el, mi a helyzet. A cserepadon ültem, jött Herbie cserére, beléptem a pályára, megkaptam a lasztit, eladtam, gólt kaptunk. Azzal a lendülettel megfordultam és kiléptem a palánkon kívülre, majd szóltam Herbienek, menjen vissza, én most képtelen vagyok. Mondta Küsunak, hogy kaparjon össze, mert ők nem ezt a Nicole-t szeretik. Kapok 1 perc pihenőt aztán nyomás a pályára. Leültem Küsu mellé, ő elkezdte mondogatni, hogy miért nem hívtam fel és hogy holnapra kialszom, de ekkor eltörött a mécses. A pólómba temettem a fejem és úgy folytak a könnyeim. Az edzést aztán hamarabb befejeztem, kimentem a csarnokból, gyorsan letusoltam, már épp indultam, mikor végeztek a többiek és páran jöttek be az öltözőbe. Sana kérdezte, mi a gond, de nem nagyon válaszoltam, nem volt kedvem, siettem a vonathoz. Aztán már a vonaton jött az sms tőle, mi van, ma olyan furcsa voltam, és hogy mit csinálok péntek este. Röviden összefoglaltam a szerdai napomat és azt, hogy egyedül érzem magam. Erre jött az „oh mann, du musst dich halt melden, wenn dir langweilig ist, ich habe immer Zeit für dich!”. Aki nem tud németül, röviden annyit jelent, hogy ha unatkozom, jelentkezzem nála, neki mindig lesz ideje rám. :) Ez kicsit jobb kedvre derített.

Pénteken bementem Solothurnba, beszélni akartam az étterem főnökeivel. Jalal nagyon jó fej, szimpatikusak vagyunk egymásnak. Személyesen akartam megmondani, hogy nem tudok többet dolgozni, ugyanis megyek haza. Azt hiszem, ez így fair tőlem, nem telefonon, nem smsben. Ami plusz, hogy a heti 5 órámért, amiből mondjuk 3-at töltöttem munkával, 100 chf-et adtak. Így azt lehet mondani, ezzel az 5 (3) órával megkerestem a hétvége költségét, ugyanis azt Baselban töltöttük Fannyval. Pénteken este mentünk Ritához, a st.galleni vb-s guide-unkhoz. Egész hétvégét nála töltöttük. Szombaton vett Fanny Iphone-t, aztán bénázott vele délután... :D 
Ritának dolgoznia kellett, mi jártuk Baselt, nézelődtünk, majd miután Rita végzett, mentünk anyukájához kajálni. Az esti menü: borsófőzelék. Persze ebédeltünk a Manorban hárman, majd Fannyval 4 körül beültünk „egy fagyira” a mekibe. Képzelhetitek, mi lett a fagyiból... :) Közben hallottunk egy magyar családot, épp mellénk ültek le, de nem beszéltünk velük. Aranyosak voltak a gyerekeik. :) Szóval vacsi előtt már 2x is ettünk, de azért a magyaros borsófőzeléket nem hagytuk ki. Isteni volt. Régen ettem ilyen finomat. :) Az este további részét Rita anyukájánál töltöttük, néztem vele teniszt, Isner-Nole meccset, majd ismét kiderült, milyen kicsi is a világ. Mikor említettem neki, hogy Tatán lakom, meglepődött és kijelentette, hogy vannak ott „távoli rokonai”. Gyorsan kiderítettük, hogy a rokonai 2 utcával lejjebb laknak, mint én, és ismerem őket. Vicces. Mivel ő is nagy Federer rajongó, akár csak én, kaptam tőle 3 Federer könyvet (neki mind a három duplán megvolt). 11 körül aztán mentünk Ritához. Sokáig ébren voltunk, Fannyval még a Federer meccset is megnéztük, elverte Nadalt, olyan gyönyörűen játszott. :) 3 lehetett, mikor lefeküdtünk, de tudtuk, másnap aludhatunk sokáig, Rita megy a csapattal spagettit ebédelni, mi meg maradunk az ágyban. :D Reggel hallottuk Ritát mind a ketten, de aludtunk tovább, nehezünkre esett felkelni, végül 11kor sikerült. :) Ritának meccse volt, amiről persze elkéstünk, mivel rossz irányba indultunk el és szakadó esőben gyalogoltunk kb. 15 percet. A csarnok persze 2 percre volt a megállótól, de hát nem is mi lennénk, ha egyből megtaláltuk volna. Sajnos egyszer kikaptak, egyszer pedig döntetlent játszottak. Az ismerőseim száma ismét nőtt egyel, aminek nem is tudom, örüljek-e. :) 19 után indultunk haza, így nem kellett vonatjegyet vennünk. Mind a kettőnknek van gleis7-e, amivel 7 óra után ingyen utazhatunk. Fanny nálunk aludt, csináltam neki tojásrántottát sonkával, paradicsommal, kenyérrel. Szerintem nem lett túl jó, kicsit sokáig hagytam az edényben, de neki ízlett. Vacsi után megnéztünk egy filmet neten. Nagyon érdekes, izgalmas volt mindaddig, amíg be nem zártam véletlenül. Viszont, már korábban okos voltam és duplán nyitottam meg, így 2 oldalon töltöttem be. Aztán, 30 perccel a vége előtt, hangokat hallottam kintről, ezért reflexszerűen le akartam állítani (a képre kattintok és megáll), de elfelejtettem, hogy most nem a Media Playeren „mozizunk”. Ismét eltűnt minden. Szuper. Megpróbáltam betölteni, de 2-3 perceknél több nem sikerült, így aztán lefeküdtünk aludni, és fél órával korábbra állítottuk az órát, hogy reggel meg tudjuk nézni. Vagyis, én még korábbra, hogy elindítsam a betöltést és mire Fanny felébred, minden tiptop legyen. :) Sikerült is, így aztán az este elkezdett műsort reggel fejeztük be. Fanny ment utána haza, én meg Solothurnba, vonatjegyet kellett vennem. Szerencsére az állomáson nagyon aranyos csajt fogtam ki, szerintem a lehető legolcsóbb jegyet adta el nekem. Érdekes, 3 nappal korábban, pénteken is voltam jegyet venni, viszont akkor 30 chf-fel drágább lett volna. Hogy mi a különbség!? Gondolom a csaj régebb óta dolgozik ott és jobban tud keresni a lefoglalt, lemondott, szabad helyek között. Siettem haza, de már nem is emlékszem, miért. :) Hétfőn este Sanaval megbeszéltük, a keddi ebédidejét velem tölti, ha van kedvem elmenni Thunba. Igazából, jobb dolgom nem volt, meg szívesen vagyok vele, így nem gondolkodtam sokat. Mentem, ő várt rám az állomáson. Kicsit furcsa érzésem támadt, újra Thunban, újra ott, ahol tavaly rengeteget jártam. A különbség csak annyi, hogy ezúttal nem Laura, hanem Sana várt az állomáson. 2 órát simán elcsevegtünk, vettünk szendvicset ebédre és kiültünk a thuni tóhoz. Sütött a nap, de még nem volt igazán meleg. Sajnos csak 2 óra ebédszünete volt, így aztán 14.07-kor indultam is vissza. Ela otthon volt, amikor megérkeztem, tv-t nézett, nem tudott aludni. Aztán este edzés. Sana elszólta magát még délben, hogy „szerda este látogatónk érkezik”. Én meg kitaláltam, hogy biztos Teo jön. Írtam is neki még a vonaton, hogy „Holnap nálunk alszol!?”, majd jött a kicsit gonosz válasz: „Kell a reggeli, vagy mi!?”... :D Miket feltételez rólam, csak a reggeli miatt hívom... ilyet. :) Sana első mondata, amikor belépett az öltözőbe: "Hé, Teo írt sms, tudod mit!? Sssaaaannnaaaaaaa!!”. :) Így, hogy keveset edzünk, nagyon élvezem a floorballt, teljesen más úgy edzeni, hogy kicsit „ki vagyok éhezve a játékra”, mint amikor heti 3 edzés, hétvégi meccs után hétfőn újra a csarnokban töltöd az idődet. Sajnos a bajnokság befejezte óta csak kispályán játszunk, valamint focit, softballt. Amúgy, nagyon jót tett a hétvége Fannyval és Ritával, valamint a thuni látogatásom, vagyis leginkább Sana, ők adtak erőt, hogy újra jól érezzem magam a bőrömben. :) Szerdán elkezdtem pakolászni, hiszen már csak 1 hetem volt a hosszú hazautazásom előtt. Mivel Gerlafingenben csak ápr. 30-ig maradhatunk, ezért minden cuccomat be kellett pakolnom és áttranszportálni valahova. Ez még kérdés volt, hogy hová, szóba jöttek Fränziék, Nináék és Simon szülei. Este aztán ismét a családnál munkálkodtam, majd csütörtökön már délben Burgdorfban ebédeltem, az egész napot a gyerekekkel töltöttem. Anyukának továbbképzése volt Zürichben, így 7 órán keresztül én pátyolgattam a gyerkőcöket. Elvittem őket a játszótérre, 2 órán keresztül élveztük a napsütést, csúszdázást, hintát, homokozót és a sok gyerek társaságát. 

Egyetlen rossz dolog fűz a délutánhoz; leanyáztak. :) Nem akartam visszaszólni, hogy „neeeem, dehogy vagyok én anyuka”, inkább hagytam a dolgot. Lassan kezdett lehűlni, ekkor összeszedtem Nevint, és mentünk haza. Megbeszéltük, hogy még egy kicsit maradhat a ház előtt játszani, de ha szólok neki, jönnie kell. Ez persze nem így történt. Ezzel a húzásával elcseszte a csodás 4 órát, amiben nem is tudnék hibát találni. Mivel harmadszori szólásra sem jött fel, nekem kellett lemennem. Nem akartam Navidot felöltöztetni és levinni magammal, tovább tartana, mint ha csak lefutnék, de egyedül sem akartam otthon hagyni. Adtam neki egy könyvet és bíztam benne, hogy 1,5 éves létére megmarad egy helyben és eljátszik a könyvvel. Nevint sírva cipeltem fel az emeletre, persze gonosz, hülye, bolond jelzőkkel illetett. Épp vacsoráztunk, mikor Prisca írt üzenetet, később tud csak jönni. Nevinnek el kellett mennie aludni. Elkezdett sírni, hogy anyukája azt ígérte, jön haza, nem akar lefeküdni, meg akarja várni anyukáját. Sikerült rávennem, hogy az ágyában sírjon tovább – gonosz Nicole - . Tudtam, hogy nagyon fáradt, izgalmas, eseménydús napot töltöttünk együtt, így aztán 10 perc sírás után elcsendesült és már aludt is. Navid is nagyokat pislogott, így őt is sikerült korán betennem az ágyába. Mire Prisca hazaért, 19.40, már mind a két gyerek aludt. Ez nem megszokott, Navid szinte soha nem alszik el 20 előtt. Nem nagyképűségből, de azt hiszem, jó hatással vagyok rá / rájuk. :) Priscaval megvitattuk, hány órát dolgoztam, mennyit adnak, és hogy sajnálja, hogy elmegyek, öröm volt „velem” dolgozni, a gyerekek is megszerettek. Tudjátok, milyen is vagyok, pénteken munka előtt persze, hogy bementem a Migroba és néztem ajándékot nekik. Nem nagyot, Navid kapott egy autót, már hetek óta semmi nem köti le a figyelmét, csak az autók. Nevinnek pedig egy lányos játékot. Szépen telt az utolsó esténk együtt, sírás, nyafogás nélkül. Nevinnek felolvastam a Hófehérkét, utána szó nélkül elment aludni. Megpuszilgattam, megölelgettem, elköszöntem tőle. Hiszen én ilyen érzelgős vagyok... Amúgy az ajándék bevált, Nevin nagyon örült neki, és nem mellesleg miután átadtam neki, az volt az első dolog, hogy hangosan megköszönte és megölelt. Na, ez váratlanul ért. 4,5 éves, persze hogy tudja, hogy ha ajándékot kap, meg kell köszönnie, de nem vártam volna tőle, hogy még mielőtt elveszi a játékot, már meg is köszönte... :) Édes kislány, csak érteni kell a nyelvén. Navid egész este autózott, nála is sikert arattam. Sajnos az autók annyira lefoglalták, hogy nem akart könyvet nézegetni, olvasni, így sokáig ébren volt. Prisca megérkezett, tőle is röviden elköszöntem, elkérte a címemet, hogy ha esetleg lenne valami, meglegyen. Mondtam neki, jelentkezem, ha vissza jövök, és ha el akarnak menni moziba, vacsorázni, vagy csak pár órát kettesben akarnak tölteni, nekem pedig nincs edzésem, munkám, programom, szívesen segítek nekik. :) 

Pénteken aztán vendégek jöttek hozzánk Svédországból. Johanna, aki tavaly Burgdorfban játszott, a barátja, anyukája és a testvére. Megtelt a ház. Csináltam magamnak salátát, majd elvonultam a szobámba. Este aztán kaptam is a figyelmeztető smst, „aludj, ne filmezz, holnap sok a program!”. :) Reggel keltem, mentem Wankdorfba, ahol Core már várt rám, majd Aldo és Sana jöttek értünk kocsival. Végre eljött ez a nap is, már napok/hetek óta ezt terveztük Sanaval. Tenisz! Körülbelül 10 éve nem játszottam, nem fogtam ütőt, de még az is lehet, hogy jóval több, mint 10 éve. Akkor is csak 1 évig edzegettem, játszadoztam, majd befejeztem. Core-Aldo elfoglalták a center pályát, mi meg hátravonultunk Sanaval. Ajj, elképzelni nem tudjátok, mennyire élveztem. :) Napsütés, meleg, és maga a tenisz. Imádtam. Nem meccseztünk, mivel szerválni nem tudok, csak ütögettünk, de volt olyan labdaváltás, amikor aztán igazán szívattuk egymást. Leginkább Sana engem, futottam rendesen, de a legtöbb labdát elértem. :) Az már más kérdés, hogy nem sikerült visszaadni, vagy a hálóban kötött ki, de nagyon élveztem. Sokat nevettünk, igaz ez minden alkalommal így van, ha mi együtt vagyunk. Wir sind beide crazy. :) Még volt 20 percünk, így nyomtunk egy párosat. A bírópáros (Core és Sana együtt fújnak, nagyon jók) ellen edző és játékosa. Sajnos szerválni nem tudok, így az én szervámat eleve buktuk. Sokáig ment az 5. menet, de aztán Core kiszervált... :)Azért, nem alkottunk rossz csapatot Aldoval, megígértem neki, megtanulok szerválni! :) Gyors zuhanyzás után indultunk a Wiler-Tigers U21 meccsre. Ha a Tigers nyer, 2-2 az összesített, és így Corenak és Sananak másnap a döntő, 5. meccsen fújniuk kell. Sajnos nyertek, aminek nem igazán örültünk, így „csak” egy nyugis este volt kilátásban. Sana meg is jegyezte, hogy nem örül neki, meg akarta ünnepelni velem a szülinapját, na meg most sokáig haza megyek, szóval „szépen” kellene elbúcsúzni. :) Egy emlékezetes estét tervezett, ismét a görög ismerősünkkel, aki szeretettel vár minket, de ez sajnos nem valósulhatott meg. A vacsit Aldo és Sana biztosították, grilleztünk, én közben megtanultam a svájci Jass kártyajátékot. A megtanultam az túlzás, de hamar megértettem a szabályokat, viszont mindig kikaptam... :D Vacsi után átmentünk Corehoz, mivel Aldo jégkorong/foci meccset akart nézni, mi meg inkább DSD-t. Sajnos elfáradtam a kanapén és kicsit bealudtam, már pár napja nem tudok elaludni, 4-5 óráig ébren vagyok és csak forgolódom. :( Nagyon rossz, jár az agyam, sokat gondolkodok, amikor vízszintesbe helyezem magam. Éjfélkor megszületett a döntés, sajnos nem a legrosszabb énekes esett ki, persze kinek mi a legjobb/legrosszabb. A 2 svájci énekes tovább jutott, így boldogan indulhattunk haza Sanaval. :D A vonatot elértük, a Tram viszont épp elsuhant mellettünk. Sana első kijelentése alapján „10 perc alatt otthon vagyunk”. Később kiderült, volt az 25 perc is, igaz, nem siettünk. :D Aldo már kínai szemekkel ült a kanapén, röviden beszéltünk még vele, aztán elment aludni. Nekünk sikerült ½ 3-ig csevegnünk, ekkor már kezdtek lecsukódni a szemeim, így javasoltam a fogmosást, alvást. Reggel 9kor keltem, Aldo ment edzeni Bätterkindenbe, vagyis abba az irányba, ahol én lakom. Gondoltam, egyszerűbb lesz így, ha vele hazamegyek, ki tudom pihenni magam, este ugyanis mentem Skorps-Sarnen meccsre. A meccsről röviden annyit, hogy a Skorpsnak van egy nagyon erős első sora, a második-harmadik soruk gyenge. 6-0-ra nyertek, mind a hatot az első soruk lőtte. Lisa játéka nagyon tetszik, ő már volt nálunk SML-ben, 18 éves, U19-es válogatott, nagyon szimpatikus a pályán és a pályán kívül is. :) Épp a szülei ültek előttem, így átélhettem a szülői izgalmakat, egy-egy lövés utáni megjegyzéseket, és a „miért nem lősz kislányom!?” bekiabálásokat. :) Igazuk volt, Lisa túlságosan önzetlen, igaz szuper passzokat ad, de lőhetne többet is kapura. 

Hétfőn már nagy rendetlenség uralkodott a szobámban, hiszen kedd délután kellett átvinnem a cuccaimat Simon szüleihez. Délben aztán hívott Fanny, hogy lázas, beteg, vigyek neki gyógyszert, ha van. Előkotorásztam az „egészségügyi” táskámat, majd kiválasztottam a szerintem megfelelő orvosságot. Indultam hozzá, de sietnem kellett, mert már Nináékhoz is elígérkeztem, és a pakolással is elég rosszul álltam. Szegény Fanny tényleg nem nézett ki túl jól, nem is zavartam sokáig, indultam a régi családomhoz. A fiúk nagyon örültek nekem, Luca és Sandro is rohantak hozzám, megöleltek. Sandronak ott volt 3 barátja, úgyhogy kicsit mesélt nekem, majd felment hozzájuk tovább játszani, Luca viszont egyedül volt, vele beszélgettünk. Kicsivel később jött a barátja, Femi, aki hatalmasat nőtt, 2 fejjel magasabb nálam és már a hangja is megváltozott, nagyon meglepődtem... :D Most már nem az a kissrác, akit megismertem. A ház tele volt gyerekkel, Luca barátai is megérkeztek, szóval mi félrevonultunk Ninával és kiültünk a teraszra beszélgetni. Andy dolgozott, nem volt otthon. Mivel még volt bőven elintézni valóm, ezért 6 körül már menni akartam. Felmentem elköszönni a fiúktól. Jöttem le a lépcsőn, amikor Andy megijesztett. Mondanom sem kell, mekkorát ugrottam. 3 percet beszéltem vele, de rohannom kellett, ha nem akartam lekésni a vonatom. Este Sophia segített kivenni a cuccaimat a szomszédos „tárolószobából”, ahol egy hatalmas bogár repkedett és amint megláttam, kirohantam és becsaptam az ajtót. Azóta nem mertem bemenni oda, félek az ilyen „állatoktól”. :/ Vicces egy 10 percet produkáltunk, én ijesztgettem őt, és amikor végre kihozta a táskáimat és elkezdtem kinyitni őket, akkor az ő pillanatai következtek. Minden alkalommal jött a „vigyázz, ott van!” felszólítás, amit én simán bevettem és hátra ugrottam a táskáktól. Keddre aztán 5 hatalmas táska és 2 zacskó telt meg a cuccaimmal. Ela volt a taxisom, mindent bepakoltunk a kocsijába – hátra felé nem látott ki, én meg mozdulni sem tudtam az első ülésen, mivel még Elanak is volt 2-3 táskája -, majd indultunk Simon szüleihez. Gyorsan levittünk mindent a pincébe és siettünk is tovább edzésre. Az utolsó edzés. Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Az első 15 percet Aldoval beszélgettem, megmondtam neki, hogy amennyiben vissza jövök Svájcba, maradok Burgdorfban, nem váltok csapatot. Szeretnék vele dolgozni a következő szezonban is, de maradnék az SML-ben, és a „már megszokott környezetben”. Megértette, a válasza ismét Aldos volt; „Rendben, akkor jövőre feljutunk az SML-be és újra meghívunk hozzánk”. :D Okéééé, szuper, köszi. :) Az edzés amúgy jó hangulatban telt, kispályán játszottunk, 14-en voltunk. Sana kint játszott, Ela és én voltunk a csapattársai. Képzelhetitek, mennyit nevettünk és milyen gólokat lőttünk/kaptunk. A végén furcsa érzésem támadt, tudtam, hogy másnap már indulok haza és sokáig nem látom a lányokat. 2 kivétellel mindenki átjött a csarnok melletti Schützenhausba. Rendeltünk pár Schifflit, Panachet. 10 körül többen elmentek, Herbie volt az első, aki odajött hozzám, megölelt, elköszönt. Persze, hogy ő, ki más kezdte volna a sort.... :) Elkezdtem játszani a Samschtig Jass nevezetű svájci kártyajátékkal Sana Iphone-ján. Sophia nyűgös és fáradt volt, indulni akart haza. Még nem fejeztem be a játékot. Ekkor jött Sana ötlete: "vidd haza, holnap találkozunk". :) Haza is vittem. Nem tudtam még, mikor sikerül összefutnunk, leginkább ismét az ebédszünet bizonyult jónak, de neki reggel 8-től tárgyalása volt bíróságon. Ő úgy gondolta, 12-re végez és tudunk együtt ebédelni (amúgy pont ezen a napon volt a születésnapja). Délelőtt ide-oda rohangáltam, majd 13-kor írtam neki, mi a helyzet. 1 órán belül jött a válasz, még mindig a bíróságon van. Szegénynek 8 óráig tartott az első tárgyalása, ahol egyedül jelent meg – mindezt a születésnapján -. 22.40-kor indult a vonat Zürichből. Kicsit kapkodósra sikeredett az este, elköszöntem Sophiatól, minden cuccommal mentem Burgdorfba, hiszen ott találkoztam Sanaval és onnan rögtön Zürich volt az úti cél. Sanaval elmentünk vacsorázni, nagyon finom pizzát ettünk. Mind a ketten éhesek voltunk, ő egész napját a bíróságon töltötte, én meg ide-oda rohangáltam, voltam Schönhbühl Shoppylandbe, Utzenstorfba, Solothurnba, és az evésre nem szakítottam időt. Még így sem sikerült üres tányért visszaküldenünk. :) Tőle is elköszöntem, majd kezdődhetett a vonatozás. A zürichi állomáson még kaptam egy látogatót, barát-edző, először csak általános témákról beszéltünk, majd jött a felvetés, „lenne munkánk számodra, jöhetnél hozzánk játszani”. Ez aztán nagyon hiányzott... :) Gyorsan elaludtam, kevés alvás és sok rohanás jellemezte az utolsó 2-3 Svájcban töltött napom. 

Most tehát itthon vagyok, március 29. óta. Azóta voltam MEFOBon, jó párszor dokinál, ugyanis április 17-én kiveszik a mandulámat és kellenek eredmények (véreredmény, EKG), sikerült átélnem egy egyetemi bulit Győrben, amiről már oly sokat hallottam, és találkoztam sok-sok rég nem látott ismerőssel. Arról nem is beszélve, hogy új barátokat is szereztem. ;) Amíg itthon vagyok, nem fogok új bejegyzést írni. A műtétem után nem lesz túl sok kedvem, időm meg a vizsgaidőszakom miatt nem, ami május közepén kezdődik. Júniusban jelentkezem, ha minden igaz, de még ki tudja, mi lesz addig. Még az is kérdéses, mit csinálok a jövő szezonban, Svájc vagy Magyarország. Majd május végén eldöntöm, mindenesetre a csapat vár rám, szóval van hova vissza mennem... 

Ahogy ígértem, jöjjön a 2. felvonás. Elnézést a késésért, hétvégére ígértem és ma már szerda van. A képek Sophianal voltak és csak tegnap este adta oda, ezért csúsztam kicsit. Viszont ez egy nagyon terjedelmes bejegyzésre sikeredett, így aki nem adja fel a közepén, az készüljön inni és ennivalóval egyaránt. :)

Aki követi a velem kapcsolatos eseményeket, az tudja, hogy januártól Gerlafingenben lakom 2 csapattársammal, vagyis már nem dolgozom a családnál és nem is élek ott. Az év elejétől a státuszom „munkanélküli”. Heh. Van ilyen. Az első pár hetem a visszarázódással, a különböző dolgok (Gerlafingen üzletei, busz- és vonatmenetrend) megismerésével zajlott. A csapatban a rossz mérkőzések ellenére jó hangulat uralkodott, a csütörtöki edzések után közös programot alakítottunk ki; tusolás, gyors öltözés, majd irány egy bár, ahova beülünk, beszélgetünk, jól érezzük magunkat. Persze mindez csak 1-2 óra, mivel másnap a legtöbben dolgoznak. Most már ez hagyománynak számít, a legtöbb csütörtököt együtt töltjük. :)

A dupla fordulós hétvége előtti pénteken került sor az úgynevezett „év sportoló díjátadásra” Burgdorfban. Az U21-es csapatunk is érdekelt volt a díjkiosztásnál. Fanny is jött, elszórakoztattuk magunkat, vagy inkább a 2 idióta bemondó szórakoztatott minket, akik kezdték azzal, hogy „üdvözöljük Önöket Solothurnban!”. Nekik nem esett le, a közönség viszont jajgatott. :) Nagy meglepetésre minket választottak az év csapatának a 2010/2011-es szezonban, így a jól megérdemelt „széken” kívül egy vásárlási utalványt is kaptunk. Miután végeztünk a díjak kiosztásával, mehettünk át a másik terembe, ahol várt ránk a sok hidegtál. Mivel nem laktunk jól, Fannyval úgy döntöttünk, megyünk a mekibe, utána meg nálam alszik. Irä elvitt minket a mekibe kocsival, megvacsiztunk, mindezt 10 óra magasságában, majd irány haza. Fannynak nem volt kesztyűje, de megoldottam a problémát, annak a kezének, amiben a kólát fogta, adtam egy kesztyűt, így életben tartottuk a kezét. :D Otthon filmeztünk, kajáltunk (ropit), mert amikor mi együtt vagyunk, akkor folyamatosan eszünk, nem számít, hogy már nem fér belénk semmi, valahogy muszáj ennünk. Mind a ketten hizlaljuk egymást. :D A szombati szörnyű meccs után rohantam Burgdorfba egy családhoz. Orvos szülők, 2 gyerek, 1,5 éves kisfiú és 4,5 éves kislány. Török apuka, svájci anyuka. Ennyit kell róluk tudni. Heti 6 órára kell nekik segítség, elhozni a gyerekeket a bölcsiből, haza sétálni (15 perc), vacsorát adni nekik, majd a nagyobbik lány már megy is aludni (7 óra magasságában), utána pedig a picivel játszani, foglalkozni, míg haza nem érnek a szülők. 
A rövid megbeszélés után mentem vissza Kirchbergbe, ahol a többiek vacsoráztak (dupla fordulós hétvégén mindig szerveznek nekünk közös vacsorát, hogy mindenki megfelelően étkezzen a meccs után, másnapra legyen energiája:)). Gyorsan ettem egy keveset, majd mentünk is tovább Wiler meccsre. Nyert a Wiler, elég jó kis esti programot szolgáltattak, nem csalódtam bennük. Jó volt, hogy sokan voltunk a csapatból, ráhangolódtunk a másnapi Chur elleni csatára. :)

Hétfőn voltam először a családnál, de ekkor még az anyukával együtt. Mutatta, mit hogyan szokott, hogyan zajlik a délután/este a kicsik számára. Rögtön megijedtem, ugyanis a lánnyal már akkor problémák adódtak. Amint anyuka valamire „nem”-mel válaszolt, ő sírt, hisztizett, balhézott, és az anyuka rögtön hülye volt, akit már nem is szeret. Huh, kell ez nekem!? Gondoltam magamban. Szerdán az anyuka testvérével voltam, pénteken pedig a nagymamával. Szoktak a gyerekek, én is őket, megismertük egymást kicsit jobban. A fiúval, Naviddal egyszerű az élet, nem sír, nem csinál semmit, nagyon nyugodt, önálló kisfiú (korához képest nagyon előre jár). Pénteken munka után jött hozzám Fanny. Mivel nem volt otthon túl sok finomság, ezért rendeltünk egy pizzát. Hatalmas volt, nem bírtunk vele, mind a ketten ott hagytunk 1-1 szeletet. Melegítő kosárban hozták ki, így még forró volt, amikor megkaptuk. Otthon ilyet még nem láttam, pedig ezzel lehet aztán „csábítani” a vevőket más éttermektől!! Legközelebb is biztosan innen rendelek, hiszen tudom, hogy a hideg idő ellenére meleg pizzát kapok kézhez. :)
 
















A pizza után a már megszokott program következett, vagyis megnéztünk egy filmet. Ha jól emlékszem, a Törést, és tetszett is mind a kettőnknek. A vasárnapi győzelem után beültünk a csapattal a csarnok melletti Schützenhausba, ettünk-ittunk-nevettünk-és örültünk a Red Ants elleni sikernek. :) Sophia még a kórházban volt Floval az orrsérülése miatt, így Ela vitt haza. Örültem neki, hogy időben (10 körül) már otthon is voltam, fáradt voltam és pihenni akartam.

A következő héten még mindig volt mellettem valaki, nem egyedül intéztem a gyerekeket, így nem volt megerőltető, leginkább csak figyeltem, tanultam, segítettem. Megtanultam (vagyis inkább csak újra felidéztem) a pelenkázás módszerét, valamint a „hogyan küldjük el a nagylányt aludni és figyeljünk egyszerre a kisfiúra” leckét, amit sem a nagyi, sem a másik rokon nem vitt véghez sikeresen. Mind a kettőjüknél sírt Nevin, hogy nem akar aludni menni, balhézott, tejet kért, mindent kitalált, hogy ne kelljen aludnia. Pénteken ezúttal nem a filmezés kapott szerepet, hanem a lazítás. A hétvégén nemzetközi hétvége volt, így sem Fannynak, sem nekem nem volt meccsem, így a pénteki estét 1-2 Mocca Bohnen/Panache társaságában töltöttük. 

Persze a vacsiról sem feledkeztünk meg, bevágtunk egy Dönert, ami olyan, mint otthon a gyros, csak sokkal finomabb. A husi egyáltalán nem kövér, vékony, szuper ahogy kinéz és amilyen az íze... :) Ez egy új kedvenc lett.
A szombati program pedig nem más, mint vásárlás Bernben. Mivel a hőmérő a héten leginkább a -20°C-hoz közelített, ezért rendesen felöltöztünk. Életemben először vettem fel önszántamból nadrág alá harisnyát és sapkát. :) Muszáj volt, ha nem akartam megfagyni, pedig a program alapján az utcán alig töltöttem pár percet. Egyik boltból ki, a másikba be. Elég jól bevásároltunk, nagyon jó akciókat fogtunk ki (3 dolog 2 áráért), vagy 2 póló 15 chf-ért. Vettünk egy egyensapkát, fekete, nyuszi füle van és hátul pompon farok (a nyuszi farka). Mondanom sem kell, hogy mindenki kinevetett minket, vicces volt, sokan meg is jegyezték, hogy szép a sapkánk. Volt olyan kérdés is, hogy mi kötöttük-e. Nagy sikert arattunk. Az esti programban csapatos buli szerepelt. Fannynál elkészülődtem, majd 5 perc késéssel indultam útnak. A csajok már az étteremben vártak. A kajáról annyit, hogy drága, kevés, szóval számon is kértük, hogy nem ebben egyeztünk meg velük. Előre megrendeltünk tálakat, amit ki is hoztak, csak egy „fogást” kihagytak. Ha lehet így mondani. Mivel éhesek maradtunk, átmentünk a B5 nevezetű helyre, ami tele volt, várnunk is kellett a szabad asztalra. Ez egy étterem-bár egyben, itt már voltam Laurával, Andyvel és Mike-kal. Mivel 10-ig volt konyha, így gyorsan leadtuk a rendelést (5 perccel 10 előtt). Természetesen mindenki mást evett. Én egy nagyon finom melegszendvicset ettem, hússal, salátával, szósszal, hasábburgonyával. Nagyon jól esett, hatalmas adagot attak. Mivel Sophia és én is fáradtak voltunk, így éjfélig maradtunk, majd mentünk haza. Ela, Zu és Schlarky mentek tovább bulizni. Ela hozott valami zöld trutyit, nem tudom, mi a neve, de az íze olyan volt, mint a szájvíz. Rajta kívül ez senkinél nem aratott sikert, de ő jól érezte magát vele. :)

Másnap játszott a férfi floorball válogatott a lengyelek ellen, ha nyernek, kijutnak a világbajnokságra. Fanny átjött, együtt szurkoltunk, izgultunk a laptop előtt. A végét nem értettük, 6-6-os állásnál miért adogatunk hátul az utolsó 5 percben, miért tartjuk a labdát ahelyett, hogy kapus nélkül támadnánk. A lefújás után aztán a magyarok egymás nyakában ugráltak, a lengyelek hasonlóképpen cselekedtek. Értetlenül ültünk a gép előtt és néztük, hogy örülünk a csoport 3. helyének. Később kiderült, legjobb 3.-ként jutott tovább a csapat, így kvalifikálta magát a decemberi svájci vb-re. Egy picivel nagyobb „felhajtás” kísérte a feljutásukat, mint a mi világbajnoki szereplésünk, ami nekem rosszul esett, de hát ez van... Fannyval muszakát főztünk, és mondhatom, nagyon finomra sikeredett. Teli pocakkal egy laza vasárnap délutánt csaptunk, igaz kicsit hideg volt. Este megnéztük a Fekete Hattyút, vagyis én csak az első 45 percet, utána aludtam, nem éreztem jól magam.

Eeggel betegen ébredtem. Már éjjel is rosszul aludtam, szerintem lázas voltam. Így aztán a hétfői, keddi edzést kihagytam, szerdán dolgoztam a családnál, csütörtökön edzettem újra, nem sok sikerrel. Pénteken volt a legrosszabb napom, fejfájás, szédülés, így az esti meccsre nem is melegítettem be, de muszáj volt játszanom (előző bejegyzés:)). Szombaton már jobb volt a helyzet, de leginkább csak otthon döglődtem, filmeztem, próbáltam rendbe jönni, nem túl sok sikerrel. Vasárnap elmentünk az U21-es meccsre Coräval, sajnos kikaptak a lányok, majd Burgdorfból rögtön mentünk Kirchbergbe, onnan indultunk Dietlikonba. A meccsről már írtam. Rita is kilátogatott, ő volt a decemberi vb-n a segítőnk. Beszélgettem vele kicsit, majd mentek Fannyval snowboardozni. Sajnos én nem tudtam velük menni, a betegség és az anyagiak közre játszottak. A keddi edzést ismét kihagytam, még mindig betegséggel küzdöttem. Szerdán munka, majd csütörtökön edzés, edzőmeccs fiúk ellen. Az elején tök normálisan éreztem magam, majd rám jött a köhögőroham, de Aldo mégis végig játszatta velem a 3*25 percet. Pénteken aztán kértem időpontot dokihoz, már untam a betegeskedést. Kaptam köhögés elleni „cseppet”, meg toroksprayt. A köhögés elleninek alkohol íze volt, nagyon rossz. Viszont, ami fontosabb az ízénél, hogy segített, így nem panaszkodom. Szombaton Fannyval ebédeltünk Bernben, az új kedvencünket. Ismét finom volt, és simán bevágtuk az adagunkat. Aztán még bevásároltunk a lollipopp boltocskában, ami szintén egy közös kedvencünk, majd irány Trammal a Westsideba. Fanny kapott a családjától ingyen mozijegyet, így ezt szerettük volna kihasználni. A hangsúly a feltételes módon van. A bevásárlóközpontban ismét betévedtünk a lollipoppba, vettünk Patrikos világítós karórát, szuperül nézett ki, de Fannynál a kék nem világított, így az enyém menőbbnek bizonyult. :P 

Indultunk a mozi részleghez, majd a pénztárnál jött a meglepetés; ezek a jegyek itt nem érvényesek. Szuper. Ennyi vonatozás, tervezés után már nem megyünk haza, így vettünk 2 diákjegyet. Mivel a popcorn nem maradhat ki, nem lehet moziba menni popcorn nélkül, így betermeltünk 1-1 adagot a film közben. A film jó volt, aranyos, imádtuk a főszereplő fiút, legalábbis én oda-vissza voltam. Fanny szokásához híven alakított, még el sem kezdődött a film, de már felrúgta a popcornos dobozt, így a popcorn negyede a földön landolt. Mivel 17 órakor végeztünk a moziban, siettünk a vonathoz, hogy elérjük. Tervben volt 2 meccs is, Wiler vagy Skorps, de aztán a Wiler mellett döntöttünk, hiszen Corä is akart menni. Solothurnig mentünk vonattal, onnan busszal. Kb. 5 perc buszozás után tűnt fel Fannynak, hogy valami nem stimmel. Miért van a busz elején kiírva hogy „xy”, ha mi a „zzs” helyre akarunk eljutni!? Aztán, gyorsan megnéztem a menetrendet, majd az utolsó pillanatban leugrottunk a buszról. Persze, hogy rossz buszra szálltunk fel. Nekünk a másik 4-es kellett volna, ami a másik irányba megy. Mindegy, át a túloldalra. 18.23 lehetett, ki volt írva, jön busz 29-kor. Majd 5 perc múlva ki volt írva, 24-kor. Ekkor rájöttünk, hogy nem az időpontot mutatja, hanem hogy hány perc múlva jön. Hívtam Corät, hogy bénák voltunk és így lekéssük a meccset, de eljött értünk. Amíg vártunk rá, jó sok emberrel találkoztunk, akik mind beöltöztek a Fastnacht (farsang) miatt. Kis kitérő: itt ez hatalmas hagyomány. Solothurn kantonban csütörtökön 4-kor felkelnek az emberek, egyen ruhába beöltöznek és kolompokkal, dobbal, síppal, minden hangos eszközzel 5-kor útnak indulnak és járják a várost. Olyan hangosak, hogy mindenkit felkeltenek, és ezzel jelzik, kezdődik az 5 napon keresztül tartó mulatozás. Sajnos csütörtökön nem mentem, még mindig beteg voltam, de 1/2 6-kor felébredtem az utcán vonuló emberek miatt. :(

Amint beértünk a 'központba”, beleszerettem a Fasnachtba. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet szavakkal leírni. Ezt át kell élni, különben nem tudja az ember, mi ez. Amikor több ezer ember van az utcán, mind beöltözve, a bárak, szórakozóhelyek tele vannak maskarás emberekkel, és az utcán folyamatosan bandák, együttesek sétálnak, zenélnek... elképesztő. A város egy szemétdomb, konfettiben jársz, sörös poharak, üvegek, mindent megtalálsz. Ez az 5 nap arról szól, hogy mindenki bulizik, kibújik a hétköznapi szerepéből és azt csinál, amihez kedve van. Ha dolgozik, ha nem, akkor is hajnal 4-5ig a szórakozóhelyen táncol, jól érzi magát. Tudja, hogy nem fogja lecseszni senki, ha fáradtan, álmosan megy dolgozni, suliba, hiszen a munkatársa, a tanárja is hasonló időpontban kerülhetett ágyba. Fantasztikus. Ők ezt az 5. évszaknak nevezik, amit úgy várnak, mint a Karácsonyt. Ilyenkor Solothurn neve Honolulu, ugyanis ha a földgömbben csinálunk egy lyukat lefelé Solothurnból kiindulva, akkor pontosan Honoluluba érkeznénk. Így ők azt mondják, ilyenkor a feje tetejére áll a világ... hát, ez látszik is. :) Egy kép Marioval és Luigival: 

Kedden ismét mentem dolgozni, de előtte még megnéztük a farsangi felvonulást. Saját kezűleg épített járművek, zenekarok, konfettieső minden kocsiról. A felvonulás menetén végig állnak a gyerekek, kivétel nélkül mind beöltözve, konfettivel a kezükben és várják, hogy megdobálhassák a felvonuló sereget, vagy hogy csokit, cukrot kapjanak. Hihetetlen élmény, már megint. 1,5 órán keresztül álltunk a tömegben, filmeztünk, fényképeztünk. Sophiaval voltam. Vicces volt, amikor egy maskarás emberke kilépett a sorból, át a gyerekeken és adott Sophianak egy cukorkát. Persze nem tudtuk, ki az. A következő pillanatban meg Sophia „kiabál”, heee Nicole, itt a barátod. :D Aztán magam elé néztem és ott állt egy kacsa, majd kinézett az „álarc” mögül és rám mosolygott. Igen, vele találkoztam vasárnap. Sophia szerint már vagy 1 perce ott állt és várta, hogy végre rá nézzek. A felvonulásról pár kép:

Amikor az utolsó jármű is elvonult, siettem dolgozni. Ezúttal már sokkal jobban ment, élveztem, sört csapoltam, felszolgáltam az ételeket, beszélgettem a zenészekkel. Viszont, nagyon elfáradtam, 5 órán keresztül nem sokat pihentünk. :) Tudtam, hogy nem szabad elálmosodnom, hiszen ez a keddi nap az utolsó farsangi nap, megyünk 1-2 munkatárssal, Fränzival és Sophiaval bulizni. Aztán Sophia megérkezett, mentünk Fränzihoz, ahol beöltöztünk. Én indiánlány lettem. :D 
Éjfél előtt pár perccel beértünk a városba, siettünk, hiszen éjfélkor kezdődött az utolsó felvonulás.
Az 5 napot végigzenélt muzsikusok, bandák a St. Ursenkathedrale előtti lépcsőn felsorakoztak és együtt, közösen daloltak 20-30 percen keresztül, az első 10 percnél tűzijáték kísérletében. Képzeljetek el egy 100 m hosszú utcát, széles utcát (kb. 4 sávos), amin nyomorogni kellett. Rengetegen voltak, és ezen a napon az a személy tűnt ki, aki hétköznapi ruhában jelent meg.
Én az este folyamán nem sok ilyen emberrel találkoztam. :)

Aztán kezdődhetett a bulizás, egyik bárból ki, másikba be (mert ugye itt ingyenes a bemenetel, így nem 1 helyen töltöttük az estét). Nagyon szuper volt, felejthetetlen élmény. :) 1 körül mentünk be egy étterembe (hátulról, hátsó bejáratnál, mert ezen az 5 napon mindenkinek mindent szabad). 3an voltunk lányok. Az étterem tele volt, épp egy banda vonult be és dalolt a "vacsorázóknak". Én megemlítettem, hogy éhes vagyok. Kaptam egy étlapot, de minden olyan soknak tűnt. A legolcsóbb fogás is 30 chf volt, a salátán kívül (az csak 10). Szóval gondoltam ez ilyen igazán "nagy adag". Így aztán csak rendeltem 3 Gumibärlit, és mondtam, hogy a vacsit kihagyom. Olyan édesek voltak, kifizettük az italt, majd az egyik pincér odanyomott a kezembe 3 kenyeret. :D Olyan aranyos volt. Aztán végeztek a muzsikusok, és kimenetelnél bekerültem a bárpult mögé. Ekkor a főnök megjegyezte, hogy itt az új munkaerő. Mire válaszoltam, hogy ja, persze, biztos nem. Mire jött a kérdés, mit dolgozom. Mondtam neki, hogy épp munkanélküli vagyok. Jött az újabb kérdés: dolgoztál már étteremben, vendéglátó iparban? Végül is, igen, ma is ott voltam, fogjuk rá. Ebből aztán az lett, hogy csütörtökre "behívtak" egy munkamegbeszélésre. Mindezt hajnalban, indiánlánynak öltözve. Viccesnek tartottam, de mivel vonultunk tovább, nem is foglalkoztam vele. :) A következő megálló az Aare bár volt, ahol a délutáni munkatársaim is összegyűltek. Velük beszélgettünk, táncoltunk egy kicsit, aztán 3 körül mentünk tovább Sophiaval. Az első vonatot nem vártuk meg, inkább taxival mentünk haza, Sophia már nem akart tovább maradni. 

Szerdán délután mentem dolgozni, lefárasztottak a kölykök. :) Aranyosak, csak néha nem minden megy simán, most például összevesztünk a nagylánnyal, nem akart aludni a mesélés után. 10 perc sírás után aztán elaludt. Csütörtökön reggel ismét dolgozni mentem a családhoz, ezúttal a nagylányt kellett elvinnem úszásra. Az anyuka és Navid lebetegedtek, így megkért, vigyem el az uszodába, és hozzám utána haza. Nem volt gond, azon kívül, hogy az úszósapkát nem sikerült rendesen feladnom rá, csak a medencénél vettem észre, hogy fordítva adtam rá, azért ment rá olyan nehezen a fejére.... :) Vártam 45 percet, aztán még 45 percet „pancsoltunk”, majd felöltözés, hajszárítás (kb. 10 percen keresztül), és irány haza. A vonatom persze lekéstem, így fel kellett hívnom az éttermet. Kicsit féltem, emlékeznek-e rám, meg egyáltalán komolyan gondolta-e. Szerencsére tudta, ki vagyok. Másnapra elhalasztottuk a „megbeszélést”, jó fejnek tűnt. Csütörtökön még bevásároltunk Elaval, aztán irány edzés, ami szuper volt. Rájöttem, semmi más nem számít, csak hogy bízzak magamban, hogy ne gondolkodjak egy percet se, ne agyaljak, csak élvezzem a játékot. :) Ezen a csütörtöki edzésen (vasárnap óta nem volt a kezemben ütő) ezt tettem. Fantasztikus volt. Aldo meg is jegyezte edzés végén, hogy marha jól mentem, főleg előre játékban voltam sokkal kreatívabb, hatékonyabb, mint a korábbi edzéseken. :) Olyan hihetetlen. Szerintem a teljesítmény 70%-a fejben dől el.
Edzés után a már megszokott módon mentünk a szomszédos étterembe, megittunk 1-1 Panache páran (kb. 10-en a csapatból). Összejövünk ilyenkor, nevetgélünk, jól érezzük magunkat,

Pénteken reggel ismét korán keltem, sajnos csütörtökön este elfogyott az olaj, így egyetlen egy radiátor sem működik a lakásban. Képzelhetitek, NAGYON hideg van, csütörtökön pulcsiban, 2 zokniban aludtam. Pénteken persze torokfájással ébredtem, tudtam, hogy angina-m van megint. Így először mentem a megbeszélésre, tök jó volt, aranyosak voltak, szimpatikusak. Megbeszéltünk egy próbanapot, ami után meglátjuk, működik-e a dolog. :) Utána rögtön irány a dokihoz. Sajnos a doktornő megerősítette, hogy anginám van, mandulagyulladás. Meséltem neki, hogy rengetegszer fáj a torkom, és már anya is mondta, hogy lehet, ki kiellene venni a mandulámat. Ő megerősítette, hogy érdemes lenne egy specialistával beszélni, mert tényleg sok a gond, de azért ez nem egy kis műtét, akadhatnak komplikációk is, és jó pár hetet ki kellene hagynom. Mindenképpen otthon csináltatnám, itt nem tudnám kifizetni, nagyon drága lenne. :(

Mikor haza értem, babakocsi fogadott az ajtónál. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy Henrik Quist (svéd játékos, tavaly a Pixbonál játszott, idén a Wilernél) gyerekei vannak nálunk. Sophia vigyázott rájuk. 20 perc után már én játszottam a nagylánnyal, addigra „megbarátkozott” velem és kijelentette, kötelező mennem az esti meccsre, ahol a papája játszik. :) Kb. 2 órát játszottam velük, tök édesek voltak. Aztán 1/2 5kor megjöttek a szülők, bemutatkoztunk, mivel még nem ismertem őket. Este aztán úgy döntöttem, inkább megyek a meccsre, mint hogy otthon fagyoskodjak. Elaval IKEA-ban vacsiztunk a meccs előtt, 50%-os kedvezménye van, mivel IKEA-ban dolgozik. Kicsit szenvedtem a torkom miatt, de a svéd húsgolyó enyhítette fájdalmam. Ela bevágott 20-at, én csak 10-et, majd irány a Wiler - Grünematt 6. mérkőzése a 4 közé jutásért (3-2 Wilernek). Ha nyernek, akkor ők jutnak a 4 közé, ha nem, következik a 7., mindent eldöntő összecsapás. Szerencsére nem kellett fizetnünk, Ela szerzett belépőket. Még jó, nem is fizettem volna, alig láttam valamit a meccsből, annyian voltak. Aztán ügyesen „előre” tolakodtunk Elaval, így már a pálya egyik felén történt eseményeket láttuk, egész jó volt, viszont a bírók megint főszereplővé váltak. 10 2 perces kiállítás, 1 10 perces, a vége 8-5 a Wilernek. 2 sérült, az egyik oldalon Thomas Chrapek, cseh válogatott, a másikon a már korábban említett Henrik.
A hétvégén 2 meccs, erről majd később. :)

Ma már szerda van, végre megkaptuk az olajat, így holnaptól nem lesz hideg a lakásban. Sophia megy ma Barcelonába, szóval szombatig egyedül leszek. Vagyis, pénteken jön Teo, a szlovák válogatott „menedzsere”, meg Ela, Sana, szombaton pedig kupadöntő lesz, Wiler gg. Aligator Malans. :) Program van bőven, nem unatkozom. Remélem Ti sem! ;)

Többen jeleztétek, hogy megint elmaradtam az írással. Ezt sajnálom, már napok óta tervezem, hogy írok, de ez a fránya betegség ledöntött a lábamról és nem sok erőm, energiám volt órákat ülni a gép előtt. Viszont most elszántam magam, és 2 részletben jelentkezem az elmúlt 1 hónap eseményeiről. Az elsőt ma olvashatjátok, a következőt a hétvégén. Nem fogtok meglepődni, az egyik floorballos lesz, a másik pedig minden más, ugyanis sok dolog történik, mióta nem a családnál lakom, sokkal szabadabb vagyok, ezáltal több a program is. :) 

Sajnos a floorball nem úgy alakul a csapatunk számára, mint ahogy azt a szezon elején terveztük. Egyértelmű playoff esélyesek voltunk, jól ment a csapatnak, aztán jött a korai bejelentés a jövő évi edzőváltással kapcsolatban (októberben!!), ami után nem sok pozitív meccsről számolhatok be. Január elején jöttek azok az ellenfelek, akiket eddig simán vertünk (9-1, 7-1, 3-0, 7-3), mi számítottunk esélyesebbnek, mégsem sikerült győztesen elhagyni a pályát. Közben persze zajlottak a beszélgetések a jövő évvel kapcsolatban Simonnal, aki az SML edzője lesz. Edzések előtt, után is, és ez rányomta a bélyegét az edzésre, hiszen amikor végzett valaki, egyértelműen szóba jött a dolog, jöttek a kérdések, „maradsz vagy eligazolsz!?”. Mindenkit érdekel, mit csinál a másik, ez is szerepet játszik pár játékos döntésében. „Ha a csapat 90%-a marad, én is maradok!” Hallottam többször a kijelentést. Ehhez pedig érdeklődni kell. A 2. (Dürnten elleni) vesztes meccsünk után volt egy csapatos összeülésünk, ahol eldöntöttük, hogy a bajnokság végéig nem akarunk több tárgyalást, nem akarunk a következő idénnyel foglalkozni, hiszen még tart a szezon, az a fontos, nem pedig az, mi lesz májustól. Az elnökséggel is közöltük, hogy tartsák tiszteletben a kérésünket, így nem lehet rendesen koncentrálni, a csapat nagyon fiatal játékosokból áll, akik még nem képesek kizárni a 10 perccel az edzés előtt történt tárgyalást a fejükből és csak az edzésre, floorballra koncentrálni. Így befejeződtek a tárgyalások, de ez még csak az első lépés volt. Aldo sem olyan, mint régen, ami számomra teljesen érthető, kicsesztek vele. Nagyon igazságtalan módon „küldték el", 3 év után nem ezt érdemelte volna, nem így, szóval az ő motivációja is megváltozott.

A Dürnten elleni meccs volt az első, amikor igazán élveztem a játékot Elaval. Szuperül játszottunk, végig nálunk volt a labda, "minden" jól ment, kivéve a gólszerzés. 1 góllal nem lehet nyerni. A 4 kapott gól még elfogadható, az utolsó üres kapus volt, de amíg az emberelőnyös helyzeteinket sem tudjuk kihasználni, gólra váltani, addig nem kellene csodálkoznunk. Mindenesetre a kapusuk, aki végig védte a világbajnokságot, elég jó teljesítményt nyújtott. Szó se róla, nagyban hozzájárult csapata győzelméhez és a mi egyetlen lőtt gólunkhoz. A következő hétvégén 2 meccs várt ránk, egy berni derbi és a listavezető, a bajnokságba veretlen Piranha Chur csapata.
A berni derbi előtt, nem fogjátok elhinni, de úgy ébredtem, hogy a lábam remegett. Utoljára a diákolimpiai döntők előtt éreztem ilyet, keltem fel arra, hogy mozog a lábam és izgatott vagyok. A mérkőzésen pedig újra előjött az a rettenetes érzés, amit a 2009-es világbajnoki döntőn éreztem. Mintha nem is én lettem volna a pályán, olyan „szédelgős” volt az egész, mint aki nincs magánál. Ennek megfelelően elmondhatom, hogy ez volt az eddigi legrosszabb floorball meccsem (Magyarországon-Svájcban egyaránt). Az első harmadban még 2-0-ra vezettünk, az 56. percig 2-2 állt az eredményjelzőn, az utolsó 4 percben vertek el minket. Ehhez a meccshez hozzá tartozik 2 sérülés is; Sophia ütközött svéd honfitársával, ő végezte rosszabbul. Kiterült a földön, és eszméletlenül feküdt. Nagyon rossz látvány volt, megijedtünk, 1 percig nem volt magánál, aztán újra kinyitotta a szemét, ezáltal mi is megkönnyebbültünk.  A 2. harmadban folytatódott a sérüléssorozat, Leni ütközött fejjel/füllel egy játékossal, akinek ezután hatalmas fájdalmai lehettek, ugyanis a következő 5 percet és az egész szünetet végig sírta. :( Ekkor jött a váratlan fordulat, Aldo bejön az öltözőbe, majd felolvassa az új sorokat (2 védő kiesése után); Flo-Nicole hátul, Herbie center, Mischler és Cöx elől. Amikor elkezdte a 2. sort mondani, akkor esett le, hogy védőnek mondott, és közbevágtam a 2. sor felolvasásánál, annyira meglepődtem. Az első 5 percet hátul játszottam, addig összerakták Lenit és mehettem újra előre. Mindez pont azon a meccsen történt, amikor eleve szar formában voltam, nem is voltam „magamnál”, mintha nem Nicole rohangált volna a pályán, hanem egy ismeretlen lány, aki most csöppent ide egy diákolimpiai tornáról. Érdekes módon Simon és Küsu pozitívan értékelték a pályán végzett munkámat. Szerintem ők egy másik mérkőzést néztek... Egy biztos, a teljesítményem 20%-át ha elértem, de ezzel nem csak én voltam így, valószínű ezért nem „tűntem” ki a sorból.
Másnap újra útnak indultunk, ezúttal Churba, a legmesszibb ellenfél otthonába. 3 óra utazás, 19.00 meccskezdet. Sophia nem játszhatott az agyrázkódása után, Schlarky nem tudott a csapattal utazni, így mindössze 12 mezőnyjátékossal indultunk útnak. Teljesen más felfogással mentem fel a pályára, szeretek a Chur ellen játszani, hiszen nagyon jók, tele válogatott játékosokkal, ott van Corin Rüttiman, a VB All-Star Team-ből, akinek a játékát mindig is csodáltam. Mindössze 19 éves, és már világszerte ismerik a nevét. Védőként megkaptam a több mint 40szeres válogatott Arpagaust, ami nagyon motivált. Nem mondom, hogy sok párharcot nyertem vele szemben, de volt, amikor elmentem mellette és sikerült magam mögött hagynom. :) Ez nagy örömet okozott. Aztán a sarokban egy kis kakaskodás után kiállítottak, az előbb említett leányzó beszorította a kezemet (ez itt nagy szokás, mivel a test-test elleni küzdelemnél a bíró nem látja tisztán, hol a játékos keze), én meg nem tudtam tovább küzdeni a labdáért, és elborult az agyam, a másik védő megszerezte a labdát én meg „ütőre ütöttem”. A jegyzőkönyvbe „túl kemény testbevetés” szerepel. :D Mindegy is, ezzel megkaptam első 2 perces büntetésemet, de a csapat kivédekezte, így nem okoztam hátrányt. (Egy kép a "kézbefogásról", ez egy másik meccsen történt, és itt történetesen én vagyok a "ludas". :D )

Amúgy ez már egy ideje jellemző rám, hogy kicsit idegesebb, ingerültebb vagyok a pályán és azon kívül is. :( Ennek ellenére jól játszottam, élveztem, Cöx-szel összehoztunk egy labdaszerzést, amiből aztán gólt lőtt, nagy volt az öröm. Végig partiban voltunk, 40 perc után 2-1 állt az eredményjelzőn. Aldo nagyon pozitív szavakkal dicsért minket, végre volt küzdés, végre élveztük a játékot és ő is teljesen motivált volt a kispad mellett. Már régen láttam, hogy ennyire élvez egy meccset, folyamatosan jön-megy, magyaráz, táblára rajzol, ezen a napon igazán benne volt a mérkőzésben. Aztán kaptunk egy büntetőt. Én rögtön mondtam Sarahnak, aki mellettem ült, hogy nem szeretném lőni, túl ideges vagyok, most nem akarom. Ő meg biztatott, hogy mindig belövöm, menjek, csináljam. Megint mondtam, hogy ma nem érzem biztosnak magam, jobb lenne, ha ő menne. Ebből Aldo semmit nem hallott, így elküldött engem. Nem kell mondanom, kihagytam, ritka szarul lőttem, de ezt már a kispadon éreztem. A vége 4-2 nekik. A büntető miatt csalódott voltam, Sarah viszont többször is bocsánatot kért tőlem, és megígértette velem, hogy legközelebb nem hagyom rábeszélni magam, ha nem akarom lőni, mivel ő a csapatkapitány, ilyen helyzetben neki kell felvállalnia a felelősséget. A meccs összességében jól telt, jó érzés volt, amikor a sarokban 2 játékost is „beszívattam” egy testcsellel. :) Jó kedvvel mentünk haza, szerencsére nem volt új sérültünk sem. :) Hazafelé már megszokott módon mentem Aldohoz, aki év eleje óta értékeli a teljesítményemet. Ezek az utazások a legjobbak, ekkor van idő rendesen beszélgetni. Az előző napi teljesítményemet gyorsan lezártuk, elmeséltem neki a remegő lábat, a VB-s érzést, ő ezt annyival elintézte, hogy felejtsük el és a következő héten a mai meccsből „táplálkozzak”. :) A mai meccsen elégedett volt velem, a büntetőnél mondtam neki, hogy nem akartam lőni, mire közölte, hogy ő ezt nem hallotta, szóval ha legközelebb ilyen van, akkor neki mondjam. Ő csak azt látta, hogy Sarah meg én „dobáljuk” a lehetőséget, lődd te, nem te, de neked kellene, nem neked... :) Ő meg eldöntötte egy Nicole-lal, mivel én vagyok a legbiztosabb büntető lövő, még ha ma nem is sikerült. Aztán beszéltünk kicsit a következő évről is, és nagyon jól esik, hogy ő tervez velem, ha női csapathoz megy, ő mindenképpen vinne magával. Van egy női csapat, ahol már kapott szerződési ajánlatot, de ők kikötötték, hogy nem akarnak külföldi játékost. Aldo mesélt rólam, meg ez a csapat is látott már pályán és pályán kívül is, ismernek valamennyire, így ellenem nem lenne kifogásuk. Azt mondták Aldonak, ha ennyire szeretne velem dolgozni, akkor nálam kivételt tesznek a „nincs külföldi” kijelentésnél. Ez nem SML, hanem NLB lenne. Sokszor az az érzésem, hogy nem tudok megfelelni az elit ligában, igaz néha az ellenkezője bizonyosodik be, és a visszajelzések többnyire pozitívak, mégsem vagyok benne biztos, hogy ha maradnék, akkor az SML-nél. Igaz többen hallani sem akarnak arról, hogy egy alacsonyabb bajnokságba szerződjek. Persze, még mindig az „irány haza” áll az első helyen, de sokat agyalok, mégis mihez kezdenék otthon. Levelező mellett dolgozni!? Még bőven lesz időm dolgozni a későbbiekben. Meg amúgy sem egyszerű munkát találni, itt kint viszont azt csinálom, amit szeretek, floorballozom profi körülmények mellett. 

A következő hét edzései jól sikerültek. A hétvégén a Red Ants várt ránk, akik a tavalyi évben remek formában voltak, kupát és bajnokságot is nyertek, idén viszont csak a 2.-3. helyen állnak. Igaz, a kupadöntőbe bejutottak, megverték a Piranha Churt, szóval még mindig a legjobbak közé tartoznak. Sophia még mindig nem játszhatott és Cöx is kiesett, az U19-es edzőtáborban megsérült, így ismét kevés emberrel indultunk harcba. Viszont, kevés emberrel, de megleptük őket és fegyelmezett, harcias játékkal nyertünk. Amikor 1 hete szombaton az volt az érzésem, most rögtön haza megyek, nem akarok többet SML-ben játszani, azt ezen a hétvégén töröltem és azt mondtam, basszus, itt a helyem. :) Ütköztem Sandra Dirksennel, és nem én kerültem földre, pedig nem kicsit magasabb nálam, gólpasszt adtam Sarahnak, hajtottam, küzdöttem, és azt kell, hogy mondjam, nem tudtak szabályosan szerelni. Annyira ment a szekér, hogy azt kívántam, ne legyen vége. :) Sajnos 10 perccel a vége előtt jött a következő sérült, Flo. A finn válogatott, Laura Kokko lekönyökölte, Flo a földre esett, fogta az orrát, és pillanatok alatt véres lett körülötte a pálya. :( Nagyon rossz látvány volt, és ami a legrosszabb, amit nem fogok elfelejteni, amikor Martin elkezdte bekötni az orrát, ő meg hangosan sikított a pálya szélén, annyira fájt neki. Én a pályán voltam, vártam a szabadütést, de közben kifelé néztem Flora. Stef „rántott vissza” a mérkőzésbe, hangosan szólt, hogy koncentráljak, még 10 perc van, 3-1 nekünk, csináljam tovább. 4 perccel a vége előtt Sandra „végre” betalált, meglőtte szokásos gólját, így 3-2-re felzárkóztak. Az utolsó 2 percet kapus nélkül, 6 az 5 ellen védekeztük ki, de hogy. Ela lőtt üres kapus gólt, így 4-2 a vége. Flo mehetett a kórházba, sajnos ő nem tudott velünk örülni a meglepetés győzelemnek, amit nagyon sajnáltunk. (A képen Flo egy korábbi meccsen) 

Eljutottam az előző hétvégi (február 10-12) dupla fordulóhoz. Sajnos a hétfő reggelemet betegen kezdtem, nátha, torokfájás, köhögés. Nem volt vészes, de a hétfői és a keddi edzést egyaránt kihagytam. Kedden elmentem, de csak azért, mert a meccs elején videóztunk, valamint már annyira untam az ágyamat, hogy muszáj volt kimozdulnom. Csütörtökön újra edzettem. Nem számítottam rá, hogy játszani fogok, 1 edzéssel a hátam mögött. Pénteken aztán hatalmas fejfájással és szédüléssel keltem, így az egész napomat végig aludtam. Amikor újra felébredtem, 3 körül, nem volt jobb, így írtam Aldonak, hogy sajnálom, de nem fogok tudni játszani, max. 1 harmadot végig küzdök, de többre nem vagyok képes. A válasza az volt, hogy ez nem hangzik jól, akkor cserélnie kell. El sem akartam hinni, 1 edzéssel a hátam mögött berakott volna játszani. Wow... A bemelegítésből 5 percet végig nyomtam, aztán „kipurcantam”, így az ütős bemelegítésen egyáltalán nem vettem részt. Melegítő alsó-felső, be sem vonultam a csapattal a pályára. Az 5. percben Lara kiesett, bokasérülés. A 10. percben Ela esett ki, térdsérülés. Így a 10. percben vagy én, vagy Ashlee száll játékba. Aldo engem választott, betegen, bemelegítés nélkül. 50 percet végig küzdöttem, persze 2 gyógyszerrel. Haláli volt. És ezzel nem arra célzok, hogy jól szórakoztam. Küzdöttem, hajtottam, nem mondom, hogy szar voltam, de ilyen állapotomban senki nem várhatta, hogy igazán jól játsszak. Az első harmad után az orrsérült, Flo is kiesett, hányt a szünetben, majd Mischlernek vágta el a térdét a palánk (hogy hogyan, ne kérdezzétek). A 48. percig 1-1 volt az állás, ekkor már 4-en estek ki, akik „alapembernek számítanak”. Így mondanom sem kell, nem lepődtem meg, hogy a végén kikaptunk. Az utolsó 12 percet 5-2-re nyerte meg a Bern, így 6-3-as összesítéssel otthon tartották a 3 pontot. Ami még nem biztos, mivel bírói hiba történt, Aldo pedig benyújtotta a "fellebbezést".
Ami rosszabb az elvesztett 3 pontnál, hogy rengeteg a sérült, és vasárnap, vagyis 2 nap múlva folytatódott a bajnokság. Aldoék összeszedték a 7 orvosi igazolást, amivel el lehet halasztani a meccset, de aztán mégsem került sor halasztásra. Aldo úgy vélte, a Dietlikon elleni meccset „beáldozzuk”, a Höfen ellen kell a 3 pontot megszereznünk. Ha eltoltuk volna a meccset, akkor a mostani hétvégén lenne 2 meccs, először Dietlikon, utána Höfen. Így aztán 8 SML és 4 U21-es játékossal álltunk fel vasárnap. Szombaton nagyon próbáltam meggyőzni Aldot, hogy jól vagyok, tudok játszani, sokkal jobban érzem magam, mint pénteken, de nem engedélyezte, hogy játsszam. Azt írta, a jövő hétvégén szükség lesz rám, szóval most kötelező pihenőt rendel el. Flo, Ela, Lara és én ültünk a kispadon, tudva, hogy nem kapunk lehetőséget. Schlarky még mindig betegeskedett, ő otthon is maradt. Ha leszámítjuk az első harmadot, abból is az első 2.20 mp-et (3-0 oda), akkor azt kell, hogy mondjam, jó teljesítményt nyújtottunk. A 2. és a 3. harmad is 2-2-re alakult, ami nem rossz. Sajnos az elejét elcsesztük. Fanny is bemutatkozott a felnőtt csapatban, ezzel ő a 2. magyar, aki svájci elitben játszott. :) Igaz nem sok lehetőséget kapott, de biztos vagyok benne, hogy a jövőben még bőven lesz alkalma itt játszani. :)

Én még mindig beteg vagyok picit, nem is engedik, hogy rendesen edzek. Kedden voltam az edzőteremben, 40 percet bicóztam, de csak ma csatlakozom a csapathoz és mehetek újra edzeni. Amúgy ma edzőmeccset játszunk U16-os berni válogatott fiúk ellen. Már jobban érzem magam, csak este és reggel rossz, akkor köhögök, amúgy elvagyok. Ami viszont eléggé elszomorító, hogy nagyon sok a sérültünk. Nézzük csak, kik estek ki a keretből:
- Zu a legelső kupameccsen, ami a bajnokság kezdete előtti héten zajlott, térdsérülést szenvedett, azóta már műtötték, most kezd újra edzegetni
- Rahel egy edzőmeccsen sérült meg decemberben, januárban műtötték szintén a térdével, 1 hete tud mankó nélkül menni
- Tina hát-és csípősérülése miatt hagyta abba decemberben, így rá sem számíthatunk többet
- Laranak 4-6 hetet kell kihagynia a bokája miatt, vagyis a szezonban nem lép többet pályára
- Elanak a térde nem túl biztató, nem vagyok benne biztos, hogy játszhat a hátralévő meccseken
- Flo orrsérülése miatt nem játszhatna, de állítása szerint jól van és pályára tud lépni
- Sophia folyamatosan orvoshoz jár a térde miatt, épp ma kapja meg az új MRI eredményét. Mivel már műtött térdről van szó, soha nem lesz teljesen egészséges, de minden meccset végig nyom, utána viszont órákig jegeli a lábát
- Cöx, akinek sajnos mindig van valami baja. Ő olyan, mint én, nagyon sérülékeny a folyamatos, nagy terhelés hatására. Most épp a háta fáj, pedig hamarosan a világbajnokságon kell csapatkapitányként vezetnie a svájci válogatottat, szóval fel kell épülnie! Na meg persze nekünk is nagy szükségünk van rá!
- Schlarky és én 1 hete betegek vagyunk, remélhetőleg menni fog a hétvégi meccs...


"A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma... A sport a játék alatt tanítja meg az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a „fair play”, a nemes küzdelem szabályaira."

Üdvözöllek Idegen!

Ne ijedj meg, nem csal a szemed, jó helyen jársz. Csupán egy rövid eszmecsere vezetett ahhoz, hogy eme szókapcsolattal kezdjem mondandóm. Miért is!? 99%, hogy ha megmondod a nevedet, tudni fogom, ki vagy. Ismerlek látásból, hallásból, személyesen, vagy csak a manapság legnépszerűbb oldalon, a facebookon like-oltam a képedet, bejegyzésedet, egyszóval, van valami közünk egymáshoz. A különbség csak az, hogy amíg Te az én hétköznapjaimat olvasod, addig Én nem tudom, ki is vagy valójában. A számokat látom, x látogató, de hogy az a bizonyos szám kiket rejt, az sajnos örök rejtély marad....  Így tehát, most Neked, „idegen”, elmesélem, miért csak most jutottam el odáig, hogy új információkkal szolgálhassak a mindennapjaimról.

Kezdjük is el. A kérdés csak, hogy honnan!? Meséljem el, hogy volt egy - számomra - félig hazai világbajnokság, ahol a csapat helyt állt, de az várakozásoknak megfelelő eredmény elmaradt!? Hogy minden nap találkoztam ismerősökkel, és kicsit tényleg az "otthon vagyok" érzés fogott el!? Hogy a szüleim hősiesen végig szurkolták mind az 5 mérkőzésünket és a bátyám csak azért az 1 norvég meccsért utazott 2*4,5 órát!? Hogy a világbajnokság óta új, fontos kapcsolatokra tettem szert!? Vagy hogy pocsékul játszottam, igazából érthetetlenül álltam a  teljesítményem előtt és vártam a csodát, ami majd felébreszt a rémálomból és újra elkezdem élvezni az általam - elméletileg - imádott sportot!? Hát nem, ennyi elég is. Inkább áttérek egy "vidámabb" dologra, mielőtt újra előjön a gondolat, hogy „nincs helyem floorball pályán”...
Az említett „vidámabb” dolog majd csak később, még kicsit várnod kell, barátom. :) Ugyanis előbb még átestem 5 kemény vizsgán 27 nap alatt, amiből 3-at szabaddá tettem magamnak (Karácsony, Szilveszter és a szilveszter másnapja), 4 napot az ágyamban szenvedtem végig (láz, hányás, tovább nem sorolom), 1-2 nap elment a bevásárlásra, a szemorvosra, vizsgákra utazással, de nagyjából mondhatom, hogy a maradék 18 napot a szobámban, pontosabban az íróasztalom mögött töltöttem. Ezt úgy képzeld el, kedves idegen, hogy éjjel-nappal csak tanultam, aminek az eredménye, hogy 5 nap alatt megtanultam latinul (latin 3-as), a jogi informatika alapjait egy mosonmagyaróvári kirándulás során elsajátítottam, az örökös mumust, ahol a diákok 60%-a elégtelen érdemjegyben részesül (lásd az első vizsgát, 53-ból 33 bukás), vagyis a római jogot 8 nap alatt „letudtam” ( na jó, bevallom, ezt a tárgyat már Svájcban is tanultam, mondjuk úgy, hogy az első fejezetet kint tanultam meg, így már csak a maradék 3 fejezet maradt otthonra), az érdekesnek tűnő jogi alaptant - amire sajnos kevés időm maradt (1 nap), köszönhető a 4 napos betegségemnek - hősiesen kiálltam és visszautazásom utolsó napjára még becsúszott egy filozófia vizsga, amit a legnehezebb volt teljesíteni, hiszen ez a tárgy egy picit sem keltette fel érdeklődésemet.... Sajnos kimaradt 3 tárgy, amire nem jutott időm (a közgázra lett volna, de ezt képtelen voltam könyvből, megoldókulcs nélkül egyedül megtanulni), ami átbandukol a májusi vizsgaidőszakra, amire több időm lesz felkészülni. Elégedetlen nem lehetek, de azt azért sajnálom, hogy a 27 napos otthonlétem alatt mindössze 2-3 „magánprogramot” sikerült beiktatnom, és a családommal sem töltöttem annyi időt, mint amennyit "kellett volna"... :(  Egy kép a karácsonyi 3 órás vacsiról: 

A filozófia után nem volt más hátra, mint gyors hazautazás és a maradék cuccok bepakolása, hiszen 19.58-kor indult a vonat Tatabányáról. Hálókocsi, 2 lány, 3 ágy, én szívom a magaslati levegőt (értsd.: a legfelső ágy az enyém). Minden jól ment, megnéztem egy filmet, majd megérkeztünk Bécsbe, ahol 25 percet álltunk. Mosdóba menet szóba elegyedtem a kalauz bácsival, aki közölte, hogy 4 órás késésre számítsunk, ugyanis a hó miatt egy másik útvonalon kell mennünk, tulajdonképpen másik oldalról közelítjük meg Svájcot. Ennek úgy örültem, mint „majom a farkának”, hiszen 20.00-kor már a spiezi csarnokban volt jelenésem, pontosabban meccsem. Végül 11.30-ra megérkeztem Solothurnba, ahol Sophia, az egyik lakótársam eljött értem. Aki nem tudná, egy rövid összefoglaló: eljöttem a családtól, ahol eddig dolgoztam, felmondtam, aminek az oka az, hogy a hét minden napját ugyan az a program töltötte ki, nem volt benne semmi változatosság, nem volt rendes magánéletem, reggel-délben-este, hétköznap, hétvégén ott voltak a fiúk körülöttem, így egy közös beszélgetés után úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem nélkülük. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennénk jóban, vagy ne szeretném még mindig a fiúkat, 1-2 nap vigyáztam is volna rájuk, de aztán úgy alakult, hogy megoldják nélkülem, aminek talán én is jobban örülök. Most Gerlafingenben lakom, Ela (lengyel) és Sophia (svéd) társaságában és munkát keresek. Ennyi volt a kitérő.
Szóval, miután megérkeztünk az „új lakásba” - ami nem teljesen új, kijövetelemkor 1 hónapot itt laktam, amíg nem talált Simon munkát nekem - , 1 órát töltöttem kipakolással, majd bevetődtem az ágyamba és aludtam. Sokat nem, de jót tett, így 14 óra vonatozás után. Sajnos annyira elszoktam a meccsektől, hogy sokat kellett agyalnom, mit is kell bepakolnom, miben kell mennem, mit kell felvennem meccs előtt, közben, után... Mire végeztem, Sophia is haza ért, így indulhattunk. Azt ugye nem kell mondanom, hogy 1 hónap alatt 1x láttam floorball labdát, ütőt és palánkot egyszerre, de az is szörnyű egy edzés volt. :( Természetesen nem számítottam játéklehetőségre, sőt, nem is igazán szerettem volna játszani, a kondim valahol a béka segge alatt kulloghat. Sajnos kevesen vagyunk, Rahel, aki a válogatottal edzett sokáig és az utolsó torna előtt került ki a keretből, térdsérülést szenvedett, amivel a héten műtik, Tina besokallt, egy korábbi sérülését nem sikerült leküzdenie így pihenőt adott magának, Zu még mindig felépülőben van, de idén már rá sem számíthatunk, és ezen kívül még van 1-2 sérült játékosunk.
A mérkőzés első harmadát mi irányítottuk, de valahogy nem jött össze a gól. A 2. harmad után 1-1 állt az eredményjelzőn. Már épp indultam az öltözőbe, amikor valaki utánam kiabált és kiadta a parancsot; „melegíts!”. A pulzusom az egekbe szökött, és arra gondoltam, hogy össze kell szednem magam erre a 20 percre. Ha már a csapat miatt siettem vissza, ha 1 hónap kihagyás után Aldo bízik bennem és számít rám, nem hagyhatom cserben őket. Azt hittem, Herbie és Mischler/Cöx mellé rak be Aldo, velük már sokat játszottam, de nem így lett, Sarah és Ela közé kerültem. Nem nevezném jó játéknak, amit nyújtottam, mindenesetre élveztem, hajtottam. Lőttünk 2 gólt, az egyiket Sarah, a másikat én, amit sajnos 2 ellengól is követett, így 3-3-as döntetlen után jöhetett a hosszabbítás. Még amikor otthon voltam és egy kedves barátom megkérdezte, miért rohanok vissza, én azzal válaszoltam, ha büntetőre kerül sor, akkor az én nevem az első, így mennem kell. Éreztem, hogy a hétvégén sor kerül a büntetőkre és hogy még kelleni fogok a csapatnak, „hasznomat veszik”. :)  
A nevek írásánál egy percig sem kételkedtem benne, hogy én leszek a 2. számú lövő játékos. Azért a 2., mert a legutóbbi büntető párbajnál Aldo berakott kezdőnek, ami nem volt jó döntés, és ezt később el is mondtam neki. Megkértem, hogy ha legközelebb ilyen helyzetbe kerül a csapat, szívesen vállalok büntetőt, de ne elsőként jelöljön meg. Ennek van egy „lelki” oka, amit nem tudok megmagyarázni. Az más, ha a mérkőzés alatt kapunk büntetőt, akkor azt bevállalom, de elsőként kezdeni a büntetőpárbajt, elég rossz érzés. Aldo tiszteletben tartotta korábbi kérésemet és Sarah után én lettem a 2. lövő. Ha valakiben felmerül a kérdés, akkor már miért nem a 3. vagy a 4.!? Na igen, erre egy egyszerű mondattal reagálnék, amit Aldo mondott fél órával a mérkőzés után: „Azt akartam, hogy az első 2 lövő után 2 gólunk legyen!”. :)
Ezt a bizalmat, a hitet, amit kapok tőle... hihetetlen. 
Vissza a büntetőkhöz. Ők kezdték. 1-0, 1-1, 2-1. Ekkor jöttem én. Be kellett lőnöm, hiszen ha nem, hátrányba kerül a csapat. Hangos füttyszó kísérte lépteim, de szerencsére csak a fülemig jutott el a hazai szurkolók próbálkozása és fejben tovább tudtam koncentrálni, aminek gól lett az eredménye. 2-2 után az ő lövőjük kihagyta, majd a 4. lövő is, nálunk pedig (meglepő módon) mindenki belőtte, így miénk a 2 pont, ők csak 1-et kapnak. 3 büntetőpárbajunk volt már a szezon során, és ez volt az első, amikor mi jöttünk ki győztesként. Így utólag, ha visszagondolok; igen, megérte vizsga után 14 órát vonatozni és sietni vissza. A többiek amúgy nagyon kedvesen, örömmel fogadtak, jól esett, hogy mindenki örült nekem. Éreztem, hogy fontos vagyok, hogy a barátaimnak mondhatom őket, hogy szeretnek, hogy hiányoztak/hiányoztam nekik és hiányozni is fognak, ha már nem látom őket többé... :(

A hétvége óta nem sok minden történt. Befejeztem hibátlan önéletrajzomat, intézem a biztosításom, a kint tartózkodási engedélyem, a jogosítványomat, keresem az állásokat és amire látok esélyt, hogy megkaphatom, arra jelentkezem. Mellette ugye edzek is, ha már itt vagyok. :D
Tegnap voltam régi családomnál, Sandro nagyon édes volt, ahogy leszálltam a vonatról már futott hozzám és megölelgetett, majd nem akart haza engedni. Kérdezte, hogy miért nem alszom ott náluk. :) Jól vannak, jó volt látni őket, de jobb így, nem laknék már ott szívesen. A munkát illetően; elég nehéz, a végén még az is lehet, hogy visszatérek a „gyerekneveléshez”, de persze kicsinyített számban. 1-2 nap / pár óra felügyelet, amiben még benne lennék, a többi nap tanulás a májusi vizsgákra, pihenés. Ezzel már lekötném a felesleges „energiámat”, keresnék pénzt is, de azért még mindig szívesebben dolgoznék egy olyan helyen, ahol más /több/ emberrel kerülhetek kapcsolatba. A pénzt illetően, valószínű a gyerekfelügyelettel jobban járnék, de az nagyobb felelősség is. Na majd meglátjuk, hogy alakul a sorsom. Valahol biztos meg van írva, mit szántak nekem, nem aggódom. :)

A jövőmet illetően: jövő héten kerül sor a „ha itt maradsz, mire lenne szükséged” beszélgetésre Simonnal, aki ugye az SML edzője lesz. Ezen kívül van még 1 (2) csapat, akik szeretnének látni játszani soraikban. Azért írtam a zárójeles 2-t, mert az érdeklődő egyesületnek először hivatalosan tájékoztatnia kell a jelenlegi klubot szándékairól, és csak utána mehet a játékos próbajátékra. Az egyik már hivatalos, ha minden igaz, a másik még nem, de oda nem is kell próba játékra mennem, csak aláírni a szerződést. :D Jól eső dolgok ezek, mégis inkább a hazamenetel felé húz a szívem. Még sok idő van február közepéig (március elejéig), amikor is véglegesen ki kell jelentenem, hogy maradok-e, mindenesetre most a legfontosabb, hogy újra visszanyerjem „régi” formámat és megint élvezzem a játékot, a floorballt. 

Csapatbuli Baselban (október 29.). Azt hiszem, régen nevettem ennyit, mint ezen az estén. Kezdtük a Herbstfest megjárásával, ami az Oktoberfesthez hasonlít. Körhinta (de nem ám a gagyi, beszarás, milyen hinták voltak), Bratwurst minden sarkon, rengeteg ember, cukros alma, csokis banán, forralt bor, és még sorolhatnám. A hullámvasút (amin egyedüliként folyamatosan sikítottam és röhögtem) után bekezdtünk egy forralt borral, amit egy korty után átpasszoltam Flonak. Ez kicsit sem hasonlított a Bécsben kaphatóhoz. Aztán beültünk egy bárba (vagyis ki, hiszen bent már nem volt hely), ahol a legnagyobb vidámságot a 65 éves pincér, nekünk csak „alte Tante” szolgáltatta. Hihetetlen, mennyire vicces, jó fej, laza, humoros volt, pontosan egy ilyen személyre volt szüksége a csapatnak. Ja, amúgy 11-en voltunk, ha jól emlékszem. Ott megittunk 1-2 pohár ezt-azt, sztorizgattunk, rengeteget nevettünk, majd tovább álltunk. A vacsora ideje is eljött, dán hotdogot ettem, ami újdonságot jelentett számomra: 

Megláttuk a következő megállót, ami kivételesen gyerekeknek, vagyis nekünk szólt. A rettegés vasútja. Hááát... elment, a vége előtt 10 mp-cel arra gondoltam, hogy nem érte meg az 5 chf, de amikor az utolsó kanyarnál, tök sötétben előugrott egy baltás csávó, majd valaki megfogta hátulról a vállamat, na akkor enyhén szólva összehúztam magam, sikítottam és oda bújtam Flohoz. :D Nagyon megijedtem, és ezzel a többiek is így voltak, kivéve Leni, aki semmit nem érzékelt, és hülyének nézte Herbiet, hogy miért sikít és kap a sapkája után... :) Neki a fejét fogták meg, és rántották le majdnem a sapkáját. 11-kor véget ért a buli, a hinták megtették utolsó körüket, mi pedig elindultunk Basel utcáin. Ez még Pestnél is durvább, minden bár tele volt, de annyira, hogy az utcán tolakodtak az emberek, hogy bejussanak, minden sarkon szórakozóhely, tömeg, zene, és persze halloween jelmezes emberkék. Aztán, valahogy sikerült bejutnunk a ??? nevű helyre, ahol leülni nem tudtunk, csak álltunk, táncolgattunk, énekeltünk, és egy félelmetesen kifestett csávó zavarta az auránkat (ugye Juci!?:D), hiszen folyamatosan „belemászott” az arcunkba, a kapusunk fülét piszkálta, majd a nyakát „kiszívta”. Képzelhetitek. Az elején még viccesnek tűnt, aztán a nyakas után már Herbie, és többen eltoltuk, elküldtük magunktól, és persze védtük egymást. Szerencsére felszívódott, egy kanapé pedig felszabadult, ahol aztán az este hátralévő részét töltöttük, hihetetlen nagy kacagások, felszabadult beszélgetések mellett. Fél 4-kor aztán elfogyott a pénzünk :D, így elindultunk kifelé. Vagy haza, vagy tovább... mivel nem sikerült megegyezni, hiszen „Hey, hier kommt Alex!” volt a legtöbb, amit a társaság fele hozzátett a „merre menjünk” témához, így amikor megjelent a busz, futottunk – csak hogy egy kis edzést is belevigyünk az estébe -, felszálltunk, majd a 15 perces buszúton „összevesztünk és kibékültünk”. :) A téma, „miért megyünk haza!?” Vicces jelenetet hoztunk össze, aminek az lett a vége, hogy leszálltunk a buszról és „hey, hier kommt Alex!”. :) Hazaértünk, Herbie volt a házigazda, vagyis a barátja albérletében aludtunk – mind a 11-en, plusz az egyik lakótárs-. Én Sarah és Larla között, 3-an 2 takaróval tértünk nyugovóra, körülbelül 5 órakor. 

Másnap 10-2-ig ebédeltünk. Brunch, vagyis, befizetsz x frankot, és 2-ig annyit és azt eszel, iszol, amit akarsz. Képzelhetitek, 4 órán keresztül nem csináltunk mást, csak ettünk, ittunk, na meg ettünk, és a változatosság kedvéért még ettünk is.... :) Rá kellett jönnöm, hogy a csajok rengeteget tudnak enni, ki sem néztem volna belőlük. :) Az összeg amúgy elég sok, amit be kell fizetned, 40 chf, de nekünk csak 10-et kellett beadnunk fejenként, ugyanis az egyesület fizette a „maradék részt”. Tele pocakkal indultunk haza, mindenki fáradtan, de elégedett mosollyal az arcán, hiszen nagyon jó hétvégét töltöttünk együtt, ezúttal a pályán kívül.... :)

Vb előtti utolsó összetartás: csütörtökön repültünk Fannyval. A vonaton megnéztünk egy nagyon jó filmet. A repülőn az az érzésem támadt, hogy egy helyben állunk, annyira lassan telt, nagyon vártam már, hogy leszálljunk. Fanny anyukája kijött értünk a reptérre, majd irány a MomPark, ahol rég nem fogyasztott gyros barátunkkal találkoztunk. Gyorsan betoltuk magunkba, kellett az energia, ugyanis egyikőnk sem evett semmit, mióta felszálltunk a repülőre. A 8 óra utazás ellenére egész jól sikerült edzést hoztunk össze, jó volt újra látni a többieket. A hétvége további része 3 edzéssel és 2 edzőmérkőzéssel telt, valamint a szokásos dolgokkal: fogorvos, fodrász, kozmetikus (ez nem megszokott, de már ideje volt...:)), szüleim, bátyám, Bruno. Pénteken este Briginél aludtam, az egyik válogatott csapattársamnál, akinél régebben – amikor még otthon játszottam – az edzőtáborok idején állandó vendégnek számítottam. :) A szülei is nagyon kedvesek, anyukája főzött ránk, majd vagy 1 órát beszélgettünk. Őket is jó volt látni, nagyon rendes emberek. Ja, és Roni, a hatalmas rottweiler, aki összenyálazta a táskámat, megkóstolta a plüssállatomat, egyszerűen imádni való. :) Az edzőtábor egész jóra sikeredett, jól éreztem magam, annak ellenére, hogy indulás előtt úgy éreztem, szükségem van floorballos pihenőre, 1 hét ütő, labda nélkül... Amit Aldo is érzékelt, látott rajtam, és aranyosan kijelentette, hogy „nem engedlek haza”... :D A mosolygós fejet ebben a pillanatban is használtam, majd elmagyaráztam neki, hogy ez nem így működik. :) Persze tudta ő ezt magától is... A lényeg, újra otthon pár napot, együtt a csapattal, az utolsó felkészülés a svájci világbajnokság előtt. 

Hétfőn vissza Svájcba. A repülőn beült mellénk egy magyar fiú, aki aztán a vonaton is velünk utazott. Aranyos, táncos fiú, aki pár napra látogatott kedvelt országunkba, Svájcba, egy színházi fellépés miatt. Egyetemi tanár, mindezt 20 évesen. Fannyval már hazafelé menet megbeszéltük, hogy adunk az élvezeteknek, kicsit feldobjuk a hanglatot a film közben, aminek ez lett az eredménye: 

Újra Svájc: huh, el sem hinnétek, mennyire élveztem a floorballt. Tök nagy önbizalmat kaptam otthon, és annyira jól ment, mint még soha. A testem persze pihenésre vágyott, ezért csak csütörtökön kezdtem el újra edzeni a csapattal, addig pihenőt kaptam. Kitűntem, az előző heti átlag Nicole-t felváltotta egy „szuperhős”. :D Nagyon élveztem, jól ment, csak aztán kiderült, hogy haza kell utaznom pénteken reggel (vonattal), mert szombat délelőtt vizsgáznom kell, majd szombat este vissza. Szombaton még benéztünk az SZPK-IBK CH meccsre, kb. 20 percet láthattam, mivel indulnunk kellett Bécsbe, ahonnan az éjjeli vonat indult. Aludtam, igaz minden órában felkeltem egyszer, de nem volt vészes. 11 óra utazás után megérkeztem Zürichbe, majd tovább Solothurnba, onnan pedig Kirchbergbe. 10.30-körül léptem be az ajtón, 5 perccel később már az ágyamban aludtam. Muszáj volt, hiszen 15.00-kor találkoztunk a csapattal és utaztunk meccsre. A mérkőzés nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Végig játszottam, a végén még az első sorban is, de nem élveztem, fáradt voltam fejben. A mérkőzést Péntek Emil tiszteletére fekete karszalagban játszottam, ezzel búcsúzva tőle, valamint őszinte részvétemet kifejezve a család, szerettei irányába. 
Sajnos elvesztettük a mérkőzést...

Es macht wieder Spass: - a keddi, csütörtöki edzésen úgy pörögtem, mint még szinte soha. Mind a kettő edzésen a játék során gólt lőttem, és csütörtökön az utolsó 20 percre visszakerültem az első sorba. Bizakodásra adott okot, hogy hétvégén újra halljam a nevemet a kezdő ötös behívásánál, és így is történt. A meccsen nagyon jól ment, olyan szép helyzeteket dolgoztunk ki, csak a befejezés hiányzott. Sok jó lövésünk volt, viszont a kapusuk, aki hatalmas önbizalomra tett szert, mióta a válogatott első számú kapusának választották, parádésan védett. Az első harmadot fölényesen mi uraltuk, viszont csak 1-0 állt az eredményjelzőn. A sorok maradtak, a felállás maradt, majd egy buta védőhiba, eladott labda, és máris 1-1. A 3. harmad tehát döntetlennel indult. Rögtön az elején összehoztunk Herbie-vel egy gólt, amiből az asszisztomat nem jegyezték. Herbie még oda is ment a bírókhoz, hogy én adtam a passzt – nem mintha ez számítana -, de nem írták be. Sebaj, a lényeg, 2-1 ide. Még nagyon sok volt hátra, 17 perc. Mind a két oldalon akadtak lehetőségek, aztán a végén nagyon nyomtak. 5 perccel a vége előtt, ismét egy védőhiba, így jött az egyenlítés. Az utolsó percekben helyzet itt is, ott is, de gól nem született. Az első bajnoki meccsünkön a Zug United ellen -akivel ma is játszottunk – szintén hosszabbításban dőlt el a 2 pont sorsa. Lemásolva tehát az első forduló eredményét, ismét hosszabbítás, pontosabban büntető, amit ugyan úgy, mint 1,5 hónapja, most is elvesztettünk. Büntetőkben nem vagyunk jók, sem a kapusaink, sem a lövőink. Ezt már év elején tudtuk, amikor NLB csapatok is simán győztek ellenünk a büntetőlövések során. Így tehát, sajnos elmentek 3 ponttal. Még sok van a bajnokságból, bármi megtörténhet, de kár, hogy vesztettünk 2 pontot, hiszen ez a meccs a kezünkben volt. Azóta egyébként, köszönhetően a kisebb sérülésemnek, ismét elvesztettem a jó formámat... :( Nagyon érdekes, milyen gyorsan változik az ember teljesítménye, milyen hamar lehet egy remek, majd egy pocsék játékot produkálni. Remélem a világbajnokságon nem lesz gond a játékommal, tudom hozni azt a szintet, amit a csapat, az elvárások követelnek...

Stress: költözés, tanulás, keresztcsont sérülés, búcsúajándék, ki- és bejelentkezés, utolsó napok a családdal, önéletrajz írása, biztosítás intézése, munka, interjú egy újságnak és a többi... Túlságosan is sok minden jött össze, ami kikészített. Már alig várom, hogy péntek legyen, minden elintézve, lerendezve, kis nyugalom. A mostani állás szerint: 

• kijelentkezés Kirchbergben megtörtént

• bejelentkezés Gerlafingenben félig, még kell egy bérleti szerződést küldenem

• búcsúajándék kész, már csak az átadás hiányzik :)

• önéletrajz kész, már csak küldözgetni kell

• biztosítás félig elintézve - drága (200 chf egy hónapban!!!), de kötelező

• vizsgák időpontjainak felvételére remek személyt találtam, nem kell aggódnom

• keresztcsont sérülés, ami zúzódással társult javulgat, már tudok rendesen edzeni

• költözés elintézve, minden cucc Gerlafingenben (ami nem kell a vb-n)

• interjú, fotózás letudva (Erről röviden. 2 hete pénteken írt Aldo, hogy a Bund nevű berni újság szeretne egy riportot készíteni velem. Megadta az elérhetőségemet Olivérnek, aki még aznap felhívott és megbeszéltünk egy találkozót szerdára. 2 órán keresztül faggatott, igaz, az utolsó 30 percben már nem ment a diktafon. Egész jól éreztem magam, rendes volt, meglepődött 1-2 információn, meg azon is, hogy 2 órát töltöttünk együtt, gyorsan elrepült az idő:). 1 héttel később, kedden kaptam a kész Berichtet, hogy átnézzem, ugyanis megbeszéltem vele, hogy szeretném megnézni, mielőtt kiadja, nem szeretnék semmi „kínos” dolgot az újságban olvasni. Megértette, beleegyezett. Másnap, szerdán fotózás. Hát, ez a fotós fiú, annyira magával ragadott... :D Nagyon kedves volt, és jól érti a dolgát, tök sokat segített, jól éreztem magam. 30 perc alatt kész is voltunk, jó sok képet csinált. Pénteken megjelenik az újságban, mivel még a Vb előtt szeretnék leadni, így holnap láthatom, melyik képet küldte be Manuel. :)

Szóval, így, hogy most már szinte minden fut a maga útján, én is koncentrálhatok arra, ami az elkövetkezendő 8 napban a főszerepet játssza az életemben; floorball Világbajnokság Svájcban. Holnap már lemegyünk St.Gallenbe Fannyval, a pénteket ott töltjük, szombaton pedig érkezik a csapat. Vasárnap kezdünk, a legfontosabb mérkőzéssel, amit nyernünk kell!!!! Itt tudjátok követni az eseményeket:http://windows3.salibandy.net/default.asp?kieli=826&sivu=453&alasivu=453 
vagy itt: https://www.youtube.com/iffchannel és itt:http://www.wfc2011.ch/index_de.html 

Itt pedig élőben nézhetitek  a meccseket, remélhetőleg jó minőségben: http://www.wfc2011.ch/streams

A mai, Vb előtti utolsó wizards edzésemről jó kedvűen távoztam, hiszen rengeteg ölelést, biztatást, és 1-2 ajándékot is kaptam. Herbie, Flo és Mischler leptek meg a legjobban, összeállítottak egy „túlélő” csomagot. Van benne minden, csoki, papírzsepi, dezodor, tusfürdő, kis tükör, energiaital, egy kis itóka, cukor, egy plüssállat, és még sorolhatnám. Mindegyikhez írtak egy kis megjegyzést, itt egy kép: 


A családtól búcsúajándékként egy adventi naptárat kaptam, vagyis, 24 db kis zoknit, mindegyikben 1-1 ajándék lapul. Az első, mai kinyitásával egy zoknira találtam, aminek van szeme, füle, és csúszásgátló, vagyis az alján kis „tapadókorongok” vannak, mint amilyet a kisgyerekek hordanak. :) Most már kinyithatom a másodikat is, de csak a blog befejezte után... :)

Szurkoljatok nekünk, hogy sikeresen szerepeljünk a világbajnokságon, ahol remélhetőleg a döntőben hazai győzelem születik.... :)