Ez a bejegyzés nem a hétköznapjaimról fog szólni, hanem arról, hogy megérte-e a kézilabda helyett a floorballt választani. Sokaktól megkaptam, hogy ez a sport semmi Magyarországon, bárki bekerülhet a válogatottba, akinek van egy kis labdaérzéke, blablabla. Az igaz, hogy kis hazánkban a floorball nem ismert/elismert, 10 emberből 6 valószínű nem tudja, mi is ez. 2007 nyarán jutottam arra az elhatározásra, hogy válogatott akarok lenni, szeretném, ha egyszer a világbajnokságon nekem szólna a himnusz. Az eddigi életem felét a kézilabdával töltöttem, elsős korom óta játszottunk, majdnem 10 év, rengeteg idő. Sokat köszönhetek az edzőimnek, Kőhalminé Lux Jutkának és Gaál Szabolcsnak, akiktől állóképességet szereztem, megtanultam a sportszerű játék szabályait, és ami talán a legfontosabb, a csapatösszetartást, a küzdést, az akaratot és a fel nem adást. Voltunk 4x diákolimpián, több száz csapatból lettünk másodikak, eljutottunk Szlovéniába, ami felejthetetlen élményt nyújtott, és még sorolhatnám. A középiskola után minden megváltozott. Igaz, hogy a THAC csapatában a fele társaság még együtt játszott, de ez már nem volt ugyanaz. A megyében jók voltunk, de én többre vágytam. Újra érezni akartam a diákolimpia feelingjét, újra több napos tornákra akartam járni, újra akartam érezni azt, amikor egy döntőben, nyomás alatt kell jól játszanod. 2005. november 17-én fogtam először ütőt, köszönhetően Lukács Csabának és Füzi Gábornak, az Eötvös Gimnázium akkori edzőinek. Meg sem tudom számolni, hány aranyérmet nyertünk (diákolimpiák, különböző tornák). 2007 januárjában beadtam a derekamat és sokszori unszolásra igent mondtam Kovács Barninak, az SZPK akkori edzőjének. Ezen a nyáron befejeztem a kézilabdát, elmondtam a csapatnak, hogy sajnos nem tudok 2 sportot komolyan űzni, fél gőzzel pedig nem akarom egyiket sem csinálni. 2007 decemberében vettem részt az első válogatott edzésemen. Még mindig emlékszem rá, milyen izgatott voltam, mennyire féltem a többiektől, a játéktól, a passzolástól és mindentől, aminél valamit el lehetett rontani. 2 évvel később világbajnokságon játszottunk. Életem legjobb és egyben legrosszabb emlékei tartoznak ehhez az eseményhez. A 2 év alatt megkomolyodtam, meghatározó kapcsolatokat szereztem, eljutottam Németországba, Ausztriába, Csehországba és fő eseményként Svédországba. Az SZPK-Nokia csapatával elértük a legjobb eddigi női eredményt, 3.-ak lettünk a bajnokságban. Voltam egyesületi és országos szinten is az év junior és felnőtt játékosa, a hangfalamat át kellett tennem egy másik polcra a kupák miatt, az érmek pedig egyre csak gyűltek és gyűltek. Nem tudom, mikor, de bennem is megfogalmazódott az, ami talán minden játékosnál, aki komolyan csinálja a floorballt; kipróbálni magad külföldön. A világbajnokság meghatározó szerepet játszott az életemben, nagyrészt ennek, és ezáltal a válogatottnak köszönhetem, hogy most Svájcban vagyok. Hatalmas bizalmat kaptam Varsányi Zsuzsától és Papp Petitől, amit sikerült megfelelően kezelnem és kihasználnom (nem negatív értelemben). 2010 a változás éve. Azt már előre tudtam, hogy egy korszak lezárul, a gimis éveim véget érnek, és egy teljesen más életbe csöppenek. Azt azonban nem gondoltam, hogy ennyire más lesz ez az élet. Köszönhetem mindezt Sári Szilvinek, Lukács Csabának és Florian Büchtingnek, akik még akkor is tartották bennem a lelket, amikor már lemondtam a „svájci csapatomról”. A nehézségek ellenére, a sírós napokon helyre tették a gondolataimat és erőt adtak ahhoz, hogy újra küzdjek az álmaim megvalósításáért. És igen, S I K E R Ü L T! 

Egy svájci csapatban játszom a következő 1 évben, egy olyan országban, ahol a floorball nagyobb hangsúlyt kap mint a kézilabda. Simon Brechbühler rengeteget küzdött értem - nagyon hálás vagyok neki - és még most is ezt teszi, de szerencsére hamarosan minden elrendeződik körülöttem és akkor már csak rajtam múlik, hogy alakítom a jövőmet.

Ezalatt a THAC női csapata ugrott egy szintet, és NB II-ben játszanak már második éve. Amikor otthon voltam, kimentem a meccseikre, ha volt időm, követtem az eseményeket, és néha úgy éreztem, jó lenne játszani. Volt, amikor meginogtam, hogy helyes döntést hoztam-e 2007-ben, amikor hiányzott a kézilabda, amikor épp hullámvölgyben jártam a „floorball pályán”, de mindig jött egy jel, ami biztosított róla, hogy jó úton járok. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a szüleim, a családom nélkül fogok élni külföldön, a barátaim 1033 km-re lesznek tőlem és csak az interneten tudok beszélni velük, de megtörtént. Megtörtént, és akármennyire is furcsán hangzik, nem bánom. Nem mondom, hogy mindig jól érzem itt magam, mert akkor hazudnék, vannak nehéz napok, van amikor egyedül érzem magam, van amikor hiányoznak emberek, magyar szavak, ölelések, de a sport által megtanultam, hogy nem szabad feladni, még akkor sem, ha nehézségek állnak előtted. Küzdeni kell az utolsó pillanatig, ha az egyik ajtó bezárul, két másik kinyílik. Ezt a hozzáállást kell követni, és akkor elmondhatod, hogy mindent megtettél, ami tőled telt. Pár óra múlva beköltözöm az „új családomhoz”, akik az utolsó pillanatban bukkantak fel. Félelemmel, izgatottan várom, milyen lesz, milyen kihívások várnak rám, hogy fogok megbirkózni a fiúkkal, és mindezek mellett milyen teljesítményt nyújtok majd a pályán. Ez már nagyon összetett dolog, ki kell alakítanom a hétköznapjaimat, meg kell terveznem, egyedül, önállóan kell gondoskodnom magamról és a fiúkról is. Nem lesz egyszerű, de már várom.

A kézilabda mindig hiányozni fog, a szívem csücskében mindig ott lesz, soha nem lesz közömbös számomra ez a sport, és nem fogom elfelejteni, mit kaptam „tőle”, az akkori csapattól, edzőktől. DE... most már bátran, határozottan és magabiztosan kijelenthetem, hogy jó döntést hoztam 2007-ben. És 3 évre rá, 2010-ben is hasonlóan okosan cselekedtem. Köszönöm mindenkinek, aki egy kicsit is segített a 20 év alatt, aki bízott bennem, támogatott és mellettem állt, ha szükségem volt rá. A szövegben megneveztem pár embert, azért őket, mert ők járultak hozzá a „sport pályafutásomhoz” - ha lehet így mondani :)-... Valószínű mindenkinek hiányzik 1-2 ember. Édesanyám, V. Csilla, apukám, V. Péter és testvérem, V. Dávid. Egyszóval a családom. Ők azok az emberek, akiknek nem lehet elégszer köszönetet mondani, mert a hét minden napján tesznek valami olyat, amiért hálásak lehetünk - természetes, hogy néha olyat is, aminek nem örülünk, és ami miatt bosszankodunk, de ez így van rendjén... ;) - . :)