... elbúcsúztam szüleimtől és belevetettem magam az ismeretlenbe. Egy kis félelemmel, de lelkesen szálltam át szüleim autójából Simonéba, egyenesen az első ülésre, 3 csapattársamat a hátsóra szorítva. Indultunk a csarnokba, oda, ahol a következő 3 évemet meghatározó játékosok már vártak rám...

2010. augusztus 7-én, az első büntetőlövésemet Sänä ellen viszonylag jól kivitelezetten, de eredménytelenül hajtottam végre. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer Őt nevezhetem a legjobb barátnőmnek...
„Kaptunk egy büntetőt is, amit persze hogy nekem kellett lőnöm, és persze hogy kivédte a kapus :D Pedig, szerintem nem volt rossz próbálkozás, már feküdt a kapus, de még így is betakarta az egész kaput. ” 

Rahel, aki 2008-ban Vb aranyat nyert az U19-es csapattal, engem dicsért az első edzés után, és mosolyogva - azóta kiderült, mindig mosolyog - köszönt el; holnap találkozunk...
Herbie, akinek minden mozdulatát tátott szájjal figyeltem - és figyelem még most is -, aki azóta a példaképem lett. Rengeteg időt töltöttünk együtt, motivált, hajtott, és amikor az utolsó svájci bajnokimon azt mondta, „ne menj haza, igazolj hozzánk - UHC Dietlikon - ”, miatta újabb napokat töltöttem gondolkodással... Sarah, aki azon a szép napon egy kérdőjel volt számomra, azóta azonban belopta magát a szívembe, aki most már csak Cattaneo, én pedig csak Verteschi vagyok számára... 3 év alatt rengeteget változtam. Megtanultam gondoskodni magamról, ellátni magam. Leküzdeni a hullámvölgyeket és a földön maradni a sikerek után is. 20 évesen felnőttem, egy idegen országban, idegen környezetben. Rengeteget kaptam Svájctól. Olyan emberekkel ismerkedtem meg, akiket sokan csak „sztárként csodálnak” - Henrik Quist, Matthias Hofbauer, Emanuel Antener, akivel a mai napig e-mailezünk néha, vagy Thomas Baumgartner, aki talán a világ legjobb játékvezetője, és aki épp a minap írta, hogy reméli, a cseh openes player’s partyn összefutunk és koccintunk egyet. :) 

Szereztem német, cseh, lengyel, finn, svéd, francia és lett kapcsolatokat, mindegyik nemzetről tanultam valamit, hiszen mindegyikőjüknek más és más szokásaik vannak...

Láttam Roger Federert játszani, sőt, ott állt előttem, karnyújtásnyira, és még rám is nézett. Életem egyik legszebb pillanata volt...

Bronzérmet szereztem az U21-es csapattal, melyből kivettem a részemet. Az első hónapokban „egy játékos” voltam, az utolsókban „a játékos”, aki bevethető elől, hátul, és aki irányítja a csapatot...
Megtapasztalhattam a solothurni farsang, vagyis a Fasnacht hangulatát, amibe rögtön beleszerettem... Csodálatos helyeken jártam, síeltem, szánkóztam, kirándultam, igaz, nem sokszor, hiszen a floorball állt mindenek előtt...

Csodálattal figyeltem, voltam részese a berni jégkorongcsapat menetelésének, akik éppen szerelmünk kialakulásakor bajnokságot nyertek... 
Megtanultam éles helyzetben is belőni a büntetőket, köszönhetően Aldonak, akitől újra és újra bizalmat kaptam, aki mindvégig hitt bennem, aki nélkül nem jöhetett volna létra az álmom. Az álom, a világ top ligájának egyikében játszani... 3 év, ca. 80 bajnoki- és kupamérkőzés, 30 felkészülési, 5-6 torna, több napos edzőtáborok, megszámlálhatatlan - :) - termi és kinti edzés, triatlon, mosoly, bánat, könnyek, orvosok, fizioterápia, barátság, Panache, töggele, és még sorolhatnám...

Ezt a 3 évet senki nem veheti el tőlem. Megdolgoztam érte. Ez már az enyém...