„Inkább írd ki egy blogposztban az érzéseidet ezzel kapcsolatban, hogy te hogy látod, mi a véleményed.”

„Folytasd bátran, aki meg rosszat mond, az le van szarva:)„

„Ne foglalkozz ezekkel az ostobákkal, ne hagyd, hogy bármiben is elrontsák a boldogságodat, és hogy bármiben megakadályozzanak, amit tenni szeretnél!”

„Kérlek, ha kérhetek ilyet, ne azokkal foglalkozz akik irigyek!! Ők nem érdemlik meg a figyelmed!”

„Legyél erősebb mint a pletykázók. Benned legyen az erő és amiben hiszel csináld meg.”

„Rossz indulatú emberek mindig is voltak és sajnos lesznek is, de ez csak az ő unalmas, semmitmondó életükből fakad.”

„Csak azokkal kell foglalkozni akik szívesen olvassák a blogodat és minden héten lesik az új bejegyzést!”

„..mondd, hogy ez csak PR fogás, hogy név szerint lásd kik szeretik olvasni.”

A mai világban, ahol oly nehéz boldognak és elégedettnek lenni, nem lehet elvárni, hogy bárki is felhőtlenül örüljön mások sikerének. /Ha nekem nem jó, neki se legyen az./
A mai világban, ahol minden a pénzről szól, nem lehet megbízni akárkiben, mert szó nélkül tűnik el 1-2 aprópénz a zsebből, a táskából vagy akár csak az asztalról. /Ha nekem nincs, neki se legyen./
A mai világban, ahol minden a bulizásról és a szexről szól, nem lehet elképzelni, hogy még vannak normális családok, ahol a feleség nem jár el más férfiakkal szórakozni, valamint a férj nem csalja meg a feleségét. /Ha az én férjem megcsal, csalják meg őt is./
A mai világban, ahol a rosszindulat vette át a főszerepet, nem lehet elvárni, hogy egy siker, egy újonnan kötött barátság, vagy csupán egy csodás nap után ne induljon el valami ocsmány, förtelmes kis pletyka, ami tönkre teszi az előbb felsoroltakat. /Ha én boldogtalan vagyok, legyen ő is az./

Ezek után kérdem én, miért a „mai világban” élünk? Miért tesszük tönkre mások boldogságát? Miért irigykedünk másokra, akik az álmaik megvalósításáért küzdenek? Miért nem a saját életünk helyreállításával foglalkozunk? Miért mi vagyunk mindenben a legokosabbak és próbálunk másokat „megmenteni”? Miért fecsegünk biztos, megalapozott „bizonyítékok” nélkül? Miért, miért, miért!?

Sokan úgy vélik, az érettséget, a felnőtté válást valóban a kor határozza meg. Ha valaki 18 éves, az már „felnőttnek” mondhatja magát, annak ellenére, hogy szinte semmiben nem változnak a hétköznapjai, ugyanúgy él tovább, mint előtte. Az egyetlen igazi változás, hogy nem kell attól félnie, hogy elkérik a személyi igazolványát alkoholos ital vagy cigaretta vásárlásakor, mert ugyebár ebben a korban ez már legális.
20 éves vagyok. Koromhoz képest nagyon is érettnek érzem magam gondolkodásban, a dolgokhoz való hozzáállásomban, az életszemléletemben. Egyedül vágtam neki a svájci kalandnak, 3 táskával, 2 ütővel, 1 ígérettel, miszerint nem kell aggódnom, mindenben segítséget kapok, ami a „megélhetésemhez” szükséges. Most itt vagyok 3+1 táskával, 2+1 ütővel, egy csodálatos csapattal, egy pazar állással egy remek családnál, számtalan élménnyel, de már ígéret nélkül. Ígéret nélkül, ugyanis erre már nincs szükségem. Szokták mondani, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Az illető megtartotta, sőt, még többet is kaptam, mint amit ígért. Az ígéretével sikerült elérnem a 2. álmomat is, amit a floorballos pályafutásom legelején kitűztem magamnak. Egy floorballt szerető országban élek, játszom, töltöm mindennapjaim. Ott, ahol az elején talán egy senki külföldi voltam, most azonban már az a lány, aki a Burgdorf Wizards csapatát erősíti. A lány, akivel Hochdeutsch-ul kell beszélni, hogy megértsen mindent. A lány, aki idegesítően gyorsan fut, de mégis felveszik vele a versenyt, hátha sikerül legyőzni. A lány, aki Magyarországról jött, és aki színesíti a bajnokságot. A lány, aki már nem csak egy lány, hanem Vértesi Nicole, vagy inkább az itteni, közismertebb nevén Verti... Ma már nem egy senki vagyok, ma már minden floorballt szerető burgdorfi lakos tudja, hogy 3 svéd és egy magyar lány erősíti az általuk szeretett csapatot. 

Aki ismer, az tudja, hogy a legmegbízhatóbb emberek közé tartozom, ha valaki azt mondja, „ne mond el senkinek”, az nem is megy tovább tőlem.
Aki ismer, az tudja, hogy nem csak magamra, hanem másokra is gondolok, mielőtt cselekednék. Nem tartozom azok közé, akik azt vallják, ha nekem rossz, legyen neki is rossz.
Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok az a felvágós típus, aki mindennel dicsekszik, de ami számomra fontos és örömmel tölt el, azt megosztom másokkal is.
Aki ismer, az tudja, hogy fontos számomra a családom, még akkor is, ha manapság nem velük töltöm a vasárnapi ebédet.
Aki ismer, az tudja, hogy nem tudok fél gőzzel csinálni dolgokat, vagy csinálom rendesen vagy sehogy.
Aki ismer, az tudja, hogy nagyon „lelkis” vagyok, könnyen kiborítanak a buta emberek és felháborít, ha egy teljesen ártalmatlan ügyből valaki kínai nagy fal méretű pletykát terjeszt.
Aki ismer, az tudja, hogy nem kamuzok, csakis valós, megtörtént eseményeket vetek papírra, mert a szó elszáll, az írás megmarad.
Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok „hülye”, ha tilosban járnék, nem hoznám nyilvánosságra.
Aki ismer, az tudja, hogy szükségem van a barátaimra, szükségem van a családomra, szükségem van azokra az emberekre, akik miatt ezt a bejegyzést megírtam, akik hajnali ½ 2-kor is nekiállnak a blogomat olvasni, akik x km távolságból is támogatnak, akiktől azonnal kaptam a biztató üzeneteket, és akik most ezeket a sorokat olvassák.

Viszont, nincs szükségem olyan személyekre, akik mindenben a rosszat keresik, mindenben a negatívat látják meg. Nincs szükségem azokra, akik miatt a fiúkat ma leráztam egy „nincs kedvem semmihez” mondattal. Nincs szükségem a rosszindulatú megjegyzésekre.

Van egy fantasztikus edzőm, vagyis 3. Mind a három remek, mind a hárman szeretnek, mint játékost, mint egy olyan személyt, aki harcol a csapatért, akire lehet számítani, nem másképp. 
Van 2 szuper fiú körülöttem, akik szintén szeretnek, ezt bizonyítja, hogy Sandro ma ajándékkal állított haza az oviból, ugyanis látta, hogy nem voltam túl jó hangulatban ebédnél.
Van egy remek szülőpáros körülöttem, akik befogadtak, akik nem úgy kezelnek, mint egy „szolgát”, hanem mint egy családtagot.
Van egy csapat, ahol öröm játszani, a gondok ellenére, élvezem a játékot, élvezem az edzéseket, szeretek velük lenni.
Van egy családom Magyarországon, akik sajnos rosszul értelmezik az időhiányomat, pedig semmivel sem jelentenek kevesebbet, mint amikor otthon voltam velük.

És vagytok Ti, barátaim, akiknek nem lehetek elég hálás, hiszen a nehéz pillanatokban kiálltok mellettem, akik miatt újra egy bejegyzés került a blogomra, és akikkel szemben "nem tehetem meg, hogy nem írom tovább a történéseket"... 

Ez adott a legnagyobb erőt, köszönet érte: 

„Az a baj, hogy most a rosszindulatú, pletykáló emberek egymás tenyerébe csapnak, és boldogok, akik meg szívesen olvastuk a blogodat, Veled örültünk, most szomorúak vagyunk. Az előbbieknek akkor okozol nagyobb csalódást, ha nem foglalkozol velük! Mi meg had örüljünk tovább a sikereidnek!”