A selejtezőről elég negatívan jöttem vissza, nem igazán volt kedvem floorballozni. Kicsit besokalltam Lengyelországban, az utolsó 2 meccsen valahogy nem sikerült odatennem magam, nem élveztem a játékot, és ami a legrosszabb, teljesen elvesztettem az önbizalmamat. Ennek köszönhetően alig akartam edzésre menni. Az elsőt ki is hagytam, hivatkozva a fáradtságra (igaz ez nem csak kifogás volt), de a következőn már részt kellett vennem. Ami javított a kedvemen, az a csapat és az edzők hozzám állása. Mindenki kedvesen fogadott, érdeklődtek, gratuláltak, és ott folytattuk a „kapcsolatunkat”, ahol abbahagytuk. :) Sajnos rengeteg hiányzónk volt, csütörtökön is csak 9-en voltunk edzésen. Nagy járvány ment végig a csapaton, a hétvégi meccsen 2 sorral tudtunk csak kiállni, és ebből a 2 sorból is 1-2 játékos még mindig komoly betegséggel küszködött. Az első számú kapusunk sem állt a rendelkezésünkre, így a nagyon fiatal, még kezdőként nem játszó Lara került a középpontba. Nagy nyomás nehezedett rá, de mondhatni sikeresen megoldotta. Az ellenfél UHC Dietlikon, akiktől hazai pályán kikaptunk 4-2-re. Most azonban más volt a helyzet. Ők egész pályás letámadást alkalmaztak, amit sikerült nagyon ügyesen megoldanunk. 5 perccel a vége előtt még 6-4-re vezettünk, majd 39 másodperccel (ismét, a 3. ilyen meccsünk) a vége előtt kiegyenlítettek. Így jöhetett a hosszabbítás, ahol természetesen elvéreztünk, ilyen esetben ez törvényszerű. Nem az a csapat fog nyerni, amelyiknek a játékosai sírnak a kispadon, hanem a lélektani fölényben lévő társaság. A 3 pontból tehát 1-t kaptunk, köszönhető ismét az utolsó percnek. Nekem nem sikerült sírnom, nagyon érdekes volt, én csak nevetni tudtam az egészen. :) Valahogy nem hatott meg, lehet azért, mert nagyon hiányosan, nem rendes csapattal álltunk ki, és én úgy gondoltam, kikapunk, vagy csak azért, mert még mindig „semleges” voltam a floorball iránt, vagy szimplán a helyzet miatt, hogy a bajnokságban 6 pontot vesztettünk el utolsó percben kapott gól miatt. Az okát nem tudtam, az viszont nyilvánvaló volt, hogy ezúttal nem szakadtam össze, mint legutóbb.
Még 2 meccsünk volt hátra a bajnokságból, ahol 3 pontot kellett hoznunk ahhoz, hogy biztos legyen a rájátszás. A következő héten hazai pályán játszottunk egy tőlünk gyengébbnek titulált csapat ellen. Kedden újra elkezdtem élvezni a játékot. Laura is ott volt, egy sorban ügyeskedtünk. Szarrá röhögtük magunkat, olyan gólokat lőttünk, amit normál esetben soha, de most minden összejött. Ez kellett ahhoz, hogy újra rendbe jöjjek fejben, mert már arra is gondoltam, hogy befejezem az egészet, annyira nem volt kedvem hozzá. Igaz ez a hét stresszes volt, mert jelentkezni kellett az egyetemre is, el kellett döntenem, hova, milyen szakra, nappalira/levelezősre, Bernben vagy Magyarországon, szóval igazán stresszes időszakomat éltem. Csütörtökön aztán Simon rákérdezett, mennék-e szombaton a felnőtt csapattal meccsre. Őszintén, nem voltam még kész arra, hogy egy SML meccsen játsszak, sem fejben, sem fizikailag, szóval Simonnal úgy döntöttünk, nem megyek. A „nem”-et erősítette, hogy vasárnap nagyon fontos meccs várt ránk, sok a beteg, a lábam pedig még mindig fájt, Martinhoz jártam kezelésre, aki amúgy lehülyézett, hogy így játszottam a selejtezőn. :) Ja, és nem mellékes, hogy szombatra már betervezett programom volt. Így tehát szombaton a felnőtt meccs helyett Thunba mentem Laurához. Az esti műsort a Bern Capitals és a Red Ants női csapata szolgáltatta, a lelátón pedig Laura, Corä, Rege, Ela, és még sokan foglaltak helyet. Ela csapata játszott, de ő még mindig sérült, így aztán a lelátón követte az eseményeket a mi társaságunkban. :) Nagy meccs volt, hatalmas meglepetéssel, hiszen a Bern Capitals elverte a Red Ants csapatát, akik az EC-n 3.-ak lettek. Sandra Dirksen is itt játszik, a német válogatott csk-ja. Hazafelé kiderült, hogy muszáj tankolnunk, különben másnap nem érünk el Burgdorfig. Az esti tankolás nem sikerült, így aztán ezt másnapra hagytuk. Viszonylag korán lefeküdtünk, hiszen másnap mind a ketten fontos „rangadót” játszottunk.
A mi meccsünk legfontosabb tényezője: Simon is ott volt. Az első gólt én lőttem, ennél a gólnál magabiztos voltam, nem gondolkodtam, beütöttem a felsőbe a lasztit. Végre újra visszatért az önbizalmam. Mindig mi szereztük meg a vezetést, de szinte a gólunk után 2-3 perccel rögtön kiegyenlítettek. A 2. sorunk kapott 3 gólt, mi nem kaptunk, viszont nekik a támadás is jobban ment, 3-at lőttek. Nem tudom, miért, de védekezésben mostanában nagyon jók vagyunk, alig kapunk gólt, de a támadásoknál hiányzik a befejezés. 9 perccel a vége előtt szereztük meg a 4. gólunkat. Simonnak köszönhető, hogy sikerült kapott gól nélkül kibírnunk ezt a 9 percet. Az utolsó 3 percet végig játszottam, abból kb. 1,5 percig a kapu mögött tartottam a labdát. Amikor lefújták a meccset, majdnem összeestem, alig volt erőm elfutni a kapusig, ahol már ment a „kicsi a rakás”... :) Nagyon kikészültem, az az utolsó 3 (vagy 9) perc lelkileg és fizikailag is „megviselt”. Érhető, hogy mindenkinek eszébe jut ilyenkor az előző hét, vagy az a 3 meccs, amikor az utolsó percben vesztettünk pontokat, de ezúttal Simon helyrerázott minket fejben. Hatalmas edző, olyan dolgokat csináltunk, ami szerintem 10-ből 1 edzőnek, ha eszébe jut. :) A harmadik gólunk teljes mértékben az ő érdeme. Kitalált egy olyat, amin először nevettünk, mert elég hihetetlennek tűnt, de bejött. A támadás: a jobb oldali védőnél van a labda, a sarokban. Ekkor a bal oldali védő (aki a cserepadhoz közelebb van) lemegy cserélni, a cserepad legvégén, a cserepad elején pedig beugrik a helyére egy játékos. Ekkor a jobb oldali védő az új játékosnak passzolja a labdát, de a csere előtt még a 3 csatár a jobb oldalra „húzza” a védőket. A cserénk megkapja a labdát - aki Angi volt-, előtte pedig szabad az út a kapuig. Igaz, hogy szélről, nem teljesen középről lőhetett, de ez is olyan helyzetnek számít, amit illik belőni. :) De ha nem lőtt volna kapura, a kilépő védő miatt mindig állt valahol egy üres játékos, hiszen 4-3-ban támadhattunk. Hatalmas volt az öröm, szerintem a nézők nem tudták, miért örültünk ennyire. A csapat fele Simon "nyakában landolt", a másik fele Angiéban. :D Simon ugrált örömében, hihetetlen boldog volt. Nem csoda, elsőre teljesítettünk egy olyan "figurát", amit az öltözőben talált ki. Nagyon oda vagyok érte - félreértések elkerülése végett, nem férfiként, hanem mint Headcoach :) -, olyan edzői tapasztalattal rendelkezik, olyan edzői képessége/tehetsége van, amivel nem sokan büszkélkedhetnek. Meccs után kaptunk egy „láda” sört. A jutalom. :D Leírhatatlanul boldogok voltunk, sokáig a csarnokban maradtunk, beszélgettünk, énekeltünk, stb..
A következő héten csak egy U21-es edzésünk volt, az alacsony létszám miatt. A cél az volt, hogy mindenki meggyógyuljon az utolsó meccsre.
Hétfőn délután egyedül vagyok itthon, a fiúknak programjuk van. Mindig várom a hétfőt, mert akkor tudok magammal foglalkozni, pihenni, blogot írni, ezt-azt csinálni, de ezúttal ez nem így lett. A picur rosszul érezte magát, így orvoshoz kellett mennünk. Nem ment oviba, így egész délután a nyakamon lógott.
Kedden csapatos bulit tartottunk egy kis faházban az erdő közepén. Nagyon félelmetesnek tűnt, tényleg mint egy horror filmben, az erdő közepén egy üres, sötét házikó. Jól szórakoztunk, együtt volt a csapat, játszottunk, ettünk-ittunk, mulatoztunk, igaz még mindig sokan hiányoztak. Nekem fel kellett olvasnom egy berni szöveget, hát a többiek szarrá röhögték magukat. Majd Larissa következett, és meglepően rosszul ejtette ki a szavakat. Azt hittem, neki majd jobban megy, mivel mégis csak német, de nem... :D Buli után kezdődött a rémálom. Vagyis, inkább azt mondanám, hogy a szép álmaim befejezetlenül maradtak. Sandro 3 napon keresztül felébredt 3-4 körül hányni. :( Mivel mellettem van a szobája, így hallottam, azt meg nem teszem meg, hogy hagyom egyedül „szenvedni”, várok, amíg Nina lejön hozzá, mivel ő az emeleten alszik, lehet fel sem ébred. Szegényt nagyon sajnáltam. Kedd, szerda és csütörtök éjjel is ez volt a program. Elhihetitek, mennyire rossz volt. Kedden eleve későn feküdtem le, és miután felkeltem a Picur miatt, már nem tudtam visszaaludni. Szerdán korábban kerültem ágyba, de így sem aludtam valami sokat. Csütörtökön sor került az első „tárgyalásra” Aldo és köztem. Hivatalos voltam az edzésükre, ugyanis szombaton mennem kellett velük meccsre. Aldo nagyon kedves volt, több mint fél órát beszélgettünk. Elmondta, hogy szeretné, ha itt maradnék, de nem csak azért, mert tehetséges játékos vagyok, hanem a személyiségem miatt is. :) Nagyon rendes volt, vele még nem beszélgettem ilyen őszintén, vagyis komoly dolgokról még szinte egyáltalán nem. Sok mindent megtudtam, kik maradnak jövőre, ki megy el, milyen új igazolások lesznek, stb.. Az edzői stábbal kapcsolatban, még ők is gondolkodnak. 3 játékos válasza kérdéses most, ami fontos nekik. Ettől is függővé teszik, mi lesz velük jövőre. Annyit elárulok, hogy a 3 játékosból én vagyok az egyik. :) Aldo még azt is közölte velem, hogy hétvégén kezdő leszek, úgy készüljek. Képzelhetitek, "nagyon boldog voltam", napok óta alig alszom, pénteken még Laura is jön, mivel már hétfőn megbeszéltük, hogy nálunk alszik, közben Andy pókerpartit is szervezett, és ezek mellett szombaton magyar csajos találkozó is szerepelt a programban. Na mind1, nem mondhattam azt, hogy légyszi, inkább ne játsszak. :D Pénteken edzettem az U21-gyel, aztán beültünk páran a csarnok melletti étterembe inni egy üdítőt, majd indultunk haza Laurával. Itthon 2 nő és 7 férfi ült az asztal körül és nyomták az „all-in”-t. :) Nem zavartuk őket, Andyék megismerkedtek Laurával, beszélgettek egy kicsit, megmutattam a házat, csináltunk vacsit, lementünk a pincébe, amit mindenképpen látnia kell „mindenkinek”, zongoráztam, Laura is zongorázott, lejött Andy is, így aztán előadtuk mind a két közös számunkat, majd felvonultunk a szobámba. :) ½ 2-kor még lementem a fiúkhoz, meglestem, ki áll nyerésre. Ekkor már csak 5-en voltak, és ők is az este vége felé közeledtek. Mire felértem, Laura már félálomban volt. Kicsit beszéltem még hozzá, de hamar észrevettem, hogy nem kapok választ, így én is álomra hajtottam a buksimat - reménykedve, hogy nem kell felkelnem Sandro miatt - .... :)Másnap reggel 9-kor keltünk. Laura ment haza, én meg gyorsan felöltöztem, reggeliztem, összepakoltam a meccsre, és indultam Bernbe, ahol 2 új, eddig csak a netről ismert magyar lánnyal találkoztam (Dóri és Dia). Bori sajnos nem tudott jönni, és a többiek sem, ugyanis volt még pár név az e-mailes levelezőlistámon, de így is remekül szórakoztunk. Aranyosak voltak, kedves lányok, biztosan fogunk még találkozni. Igaz, Dia nem érzi jól magát, rossz a család, ahol dolgozik, úgyhogy esélyes, hogy ő hamarosan haza megy, Dóri viszont a januári családváltás óta hasonló kapcsolatban van az új családjával, mint én. Sajnos nekem nem sok időm volt, sietnem kellett, hiszen 17.00-kor már a csarnokban gyülekeztünk. 1 órát adtam magamnak az alvásra, muszáj volt, ennek köszönhetően késtem pár percet. Szerencsére ezt elnézték nekem, nem kellett fizetnem... :) Kezdő sor, izgulás, de annyira nem féltem, ugyanis az edzők és a csapat nagy része tudta, hogy hullámvölgyben járok, nem vagyok formában. Tétje nem volt az összecsapásnak, nem múlt rajta semmi. Az első 2 harmadban azonos erőviszony alakult ki a pályán, igaz mi borzasztóan játszottunk. Ennek ellenére csak 4-2 állt az eredményjelzőn. Az utolsó harmadban mindenki lehetőséget kapott, így meggyengült a csapat és újabb 4 gólt kaptunk. Én 47 percet játszottam. Meglepően jónak mondanám a teljesítményemet, ahhoz képest, ahogy az utóbbi hetekben esetlenkedtem, most egész ügyesen ment. :) Persze hibáztam, és 1 edzéssel a hátam mögött látszódott, hogy gyorsulnom kell ehhez a szinthez, amire képes vagyok, csak hiányzik a „rutin".
Vereség ellenére a kedvenc buszsofőrünktől, aki egyébként hatalmas Wizards rajongó, egy kis ajándékcsomagot kaptunk – kiderült, hogy ő volt a fiú U19-es válogatottal Lengyelországban-. Az öltözőben pedig elköszönt tőlünk a csapat sportfőnöke, ugyanis befejezi a teendőit, a jövő szezonban már nem lesz a Wizardsnál. Búcsúzóul nyomott egy kis pénzt Sophia kezébe, hogy költse a csapat magára. Nyújtás és zuhanyzás után beszélgettem Herbie-vel a következő szezonról, a teljesítményemről, mindenről. Nagyon sokat adok a véleményére. Azt már tudtam, hogy az edzők hogy vélekednek rólam, kíváncsi voltam 1-2 játékosra is, akik „sokat jelentenek nekem”. Herbie mondhatni megnyugtatott, igazából még azt is mondta, hogy még ő sem döntött, de ha én is igent mondok, akkor ő is egyre közelebb kerül a maradáshoz. :) Benyomtunk még egy hotdogot, vagy valaki spagettit, ki amit akart. Az egyesület körüli segítők próbáltak rám tuszkolni pár szendvicset, ami maradt, de nem sikerült nekik. Kicsit beszélgettünk, majd indultam haza, hiszen másnap reggel már 9.00-kor indultunk Kirchbergből...
A Piranha Chur, a tavalyi bajnok otthonába látogattunk. Kapus nélkül, 13 mezőnnyel vágtunk neki a hosszú útnak. 3 óra oda, kicsivel több vissza... :D Nem volt forgalom, hamar odaértünk, így még tartottunk egy megállót Heidiland-ban. Én az edzőkkel ebédeltem, valahogy ott maradtam Közu társaságában, a csapat nagy része pedig nem evett, így "nem volt más választásom". :) Izgalmas volt, de leginkább hasznos, sok új dolgot hallottam, amiről eddig nem tudtam. A bemelegítés előtt Simon bejött az öltözőbe és vázolta a helyzetet: ma nem a győzelemért megyünk fel a pályára, hanem azért, hogy a floorball örömet okozzon, valamint megtanuljunk koncentráltan, fegyelmezetten játszani. A legfontosabb, hogy az eredeti taktikánkból semmit ne mutassunk az ellenfélnek, hiszen a döntőbe jutásért is velük fogunk játszani (eredménytől függetlenül, ez már biztos volt). Nem adjuk ki magunkat, a meccsnek már nincs tétje, nem árulunk el semmit, se szabadütés figurát, se védekezési taktikát, se 5-ös falat, semmit. Ennek megfelelően, az eddig még soha nem játszott 2-2-1-et alkalmaztuk védekezésben. Azzal a tudattal felmenni a pályára, hogy mindegy, mi lesz, iszonyatosan megnyugtató. Olyan lazán, örömmel, felszabadultan játszottunk, mint még soha. Mindenki mosolygott, ha elrontottunk egy támadást, biztattuk egymást, vagy ha épp átjöttek rajtunk – erre alig volt példa-, mindegy minden volt, csak egyszerűen élveztük a játékot. Az egyetlen célunk az volt, hogy fegyelmezetten, a megbeszélt dolgok szerint játszunk. Ez olyannyira sikerült, hogy nem tudtak mit kezdeni velünk. Amint eladtuk a labdát, nem támadtunk le, hanem felálltunk 2-2-1-be védekezni. Blokkoltunk, mindenhol ott voltunk, ha viszont valahogy áthámozták rajtunk a lasztit, Flavia a helyén volt – remek pótkapusnak bizonyult-. Az ő góljukat is mi lőttünk, öngól... :) A 26. percben megszereztük a vezetést, 2-1. Semmi mást nem csináltunk, csak tovább játszottunk az aznapi felállás szerint. Amint valaki csak egy picit is a fegyelmezetlenség jelét mutatta, Simon levette a pályáról, lecserélte, amíg az adott játékos összeszedte a gondolatait, összekapta magát fejben, majd mehetett vissza játszani. A koncentráció fontos szerepet kapott ezen a napon, minden más elé került. Az utolsó 3 percben gondolta úgy Simon, hogy oké, most már megnyerjük, mostantól komolyan vesszük. Ekkor a Piranha csapata már kapus nélkül játszott, mi pedig átálltunk emberek cserélgetésére. Sikerült kiharcolnunk egy kiállítást, így az utolsó 2,5 percre a labdatartás volt a feladat. Ezt sikeresen teljesítettük, így a vége 2-1 ide. :) Elvertük a bajnokot kapus nélkül. Ez megérdemel egy váááááá-t...... :) Igazi csapatmunka, mindenki kivette a részét a győzelemből. Hazafelé „partibuszt” tartottunk, sikerült jó hangulatot teremteni, sokat nevettünk, igaz mindenki fáradt volt. Ezzel a győzelemmel a 3. helyen zártuk a bajnokságot, és a hétvégén legyőzött, 2. helyezett Piranha csapatát kell 3x elvernünk ahhoz, hogy a döntőbe jussunk. De erről majd később....
