Üdvözöllek Idegen!

Ne ijedj meg, nem csal a szemed, jó helyen jársz. Csupán egy rövid eszmecsere vezetett ahhoz, hogy eme szókapcsolattal kezdjem mondandóm. Miért is!? 99%, hogy ha megmondod a nevedet, tudni fogom, ki vagy. Ismerlek látásból, hallásból, személyesen, vagy csak a manapság legnépszerűbb oldalon, a facebookon like-oltam a képedet, bejegyzésedet, egyszóval, van valami közünk egymáshoz. A különbség csak az, hogy amíg Te az én hétköznapjaimat olvasod, addig Én nem tudom, ki is vagy valójában. A számokat látom, x látogató, de hogy az a bizonyos szám kiket rejt, az sajnos örök rejtély marad....  Így tehát, most Neked, „idegen”, elmesélem, miért csak most jutottam el odáig, hogy új információkkal szolgálhassak a mindennapjaimról.

Kezdjük is el. A kérdés csak, hogy honnan!? Meséljem el, hogy volt egy - számomra - félig hazai világbajnokság, ahol a csapat helyt állt, de az várakozásoknak megfelelő eredmény elmaradt!? Hogy minden nap találkoztam ismerősökkel, és kicsit tényleg az "otthon vagyok" érzés fogott el!? Hogy a szüleim hősiesen végig szurkolták mind az 5 mérkőzésünket és a bátyám csak azért az 1 norvég meccsért utazott 2*4,5 órát!? Hogy a világbajnokság óta új, fontos kapcsolatokra tettem szert!? Vagy hogy pocsékul játszottam, igazából érthetetlenül álltam a  teljesítményem előtt és vártam a csodát, ami majd felébreszt a rémálomból és újra elkezdem élvezni az általam - elméletileg - imádott sportot!? Hát nem, ennyi elég is. Inkább áttérek egy "vidámabb" dologra, mielőtt újra előjön a gondolat, hogy „nincs helyem floorball pályán”...
Az említett „vidámabb” dolog majd csak később, még kicsit várnod kell, barátom. :) Ugyanis előbb még átestem 5 kemény vizsgán 27 nap alatt, amiből 3-at szabaddá tettem magamnak (Karácsony, Szilveszter és a szilveszter másnapja), 4 napot az ágyamban szenvedtem végig (láz, hányás, tovább nem sorolom), 1-2 nap elment a bevásárlásra, a szemorvosra, vizsgákra utazással, de nagyjából mondhatom, hogy a maradék 18 napot a szobámban, pontosabban az íróasztalom mögött töltöttem. Ezt úgy képzeld el, kedves idegen, hogy éjjel-nappal csak tanultam, aminek az eredménye, hogy 5 nap alatt megtanultam latinul (latin 3-as), a jogi informatika alapjait egy mosonmagyaróvári kirándulás során elsajátítottam, az örökös mumust, ahol a diákok 60%-a elégtelen érdemjegyben részesül (lásd az első vizsgát, 53-ból 33 bukás), vagyis a római jogot 8 nap alatt „letudtam” ( na jó, bevallom, ezt a tárgyat már Svájcban is tanultam, mondjuk úgy, hogy az első fejezetet kint tanultam meg, így már csak a maradék 3 fejezet maradt otthonra), az érdekesnek tűnő jogi alaptant - amire sajnos kevés időm maradt (1 nap), köszönhető a 4 napos betegségemnek - hősiesen kiálltam és visszautazásom utolsó napjára még becsúszott egy filozófia vizsga, amit a legnehezebb volt teljesíteni, hiszen ez a tárgy egy picit sem keltette fel érdeklődésemet.... Sajnos kimaradt 3 tárgy, amire nem jutott időm (a közgázra lett volna, de ezt képtelen voltam könyvből, megoldókulcs nélkül egyedül megtanulni), ami átbandukol a májusi vizsgaidőszakra, amire több időm lesz felkészülni. Elégedetlen nem lehetek, de azt azért sajnálom, hogy a 27 napos otthonlétem alatt mindössze 2-3 „magánprogramot” sikerült beiktatnom, és a családommal sem töltöttem annyi időt, mint amennyit "kellett volna"... :(  Egy kép a karácsonyi 3 órás vacsiról: 

A filozófia után nem volt más hátra, mint gyors hazautazás és a maradék cuccok bepakolása, hiszen 19.58-kor indult a vonat Tatabányáról. Hálókocsi, 2 lány, 3 ágy, én szívom a magaslati levegőt (értsd.: a legfelső ágy az enyém). Minden jól ment, megnéztem egy filmet, majd megérkeztünk Bécsbe, ahol 25 percet álltunk. Mosdóba menet szóba elegyedtem a kalauz bácsival, aki közölte, hogy 4 órás késésre számítsunk, ugyanis a hó miatt egy másik útvonalon kell mennünk, tulajdonképpen másik oldalról közelítjük meg Svájcot. Ennek úgy örültem, mint „majom a farkának”, hiszen 20.00-kor már a spiezi csarnokban volt jelenésem, pontosabban meccsem. Végül 11.30-ra megérkeztem Solothurnba, ahol Sophia, az egyik lakótársam eljött értem. Aki nem tudná, egy rövid összefoglaló: eljöttem a családtól, ahol eddig dolgoztam, felmondtam, aminek az oka az, hogy a hét minden napját ugyan az a program töltötte ki, nem volt benne semmi változatosság, nem volt rendes magánéletem, reggel-délben-este, hétköznap, hétvégén ott voltak a fiúk körülöttem, így egy közös beszélgetés után úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem nélkülük. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennénk jóban, vagy ne szeretném még mindig a fiúkat, 1-2 nap vigyáztam is volna rájuk, de aztán úgy alakult, hogy megoldják nélkülem, aminek talán én is jobban örülök. Most Gerlafingenben lakom, Ela (lengyel) és Sophia (svéd) társaságában és munkát keresek. Ennyi volt a kitérő.
Szóval, miután megérkeztünk az „új lakásba” - ami nem teljesen új, kijövetelemkor 1 hónapot itt laktam, amíg nem talált Simon munkát nekem - , 1 órát töltöttem kipakolással, majd bevetődtem az ágyamba és aludtam. Sokat nem, de jót tett, így 14 óra vonatozás után. Sajnos annyira elszoktam a meccsektől, hogy sokat kellett agyalnom, mit is kell bepakolnom, miben kell mennem, mit kell felvennem meccs előtt, közben, után... Mire végeztem, Sophia is haza ért, így indulhattunk. Azt ugye nem kell mondanom, hogy 1 hónap alatt 1x láttam floorball labdát, ütőt és palánkot egyszerre, de az is szörnyű egy edzés volt. :( Természetesen nem számítottam játéklehetőségre, sőt, nem is igazán szerettem volna játszani, a kondim valahol a béka segge alatt kulloghat. Sajnos kevesen vagyunk, Rahel, aki a válogatottal edzett sokáig és az utolsó torna előtt került ki a keretből, térdsérülést szenvedett, amivel a héten műtik, Tina besokallt, egy korábbi sérülését nem sikerült leküzdenie így pihenőt adott magának, Zu még mindig felépülőben van, de idén már rá sem számíthatunk, és ezen kívül még van 1-2 sérült játékosunk.
A mérkőzés első harmadát mi irányítottuk, de valahogy nem jött össze a gól. A 2. harmad után 1-1 állt az eredményjelzőn. Már épp indultam az öltözőbe, amikor valaki utánam kiabált és kiadta a parancsot; „melegíts!”. A pulzusom az egekbe szökött, és arra gondoltam, hogy össze kell szednem magam erre a 20 percre. Ha már a csapat miatt siettem vissza, ha 1 hónap kihagyás után Aldo bízik bennem és számít rám, nem hagyhatom cserben őket. Azt hittem, Herbie és Mischler/Cöx mellé rak be Aldo, velük már sokat játszottam, de nem így lett, Sarah és Ela közé kerültem. Nem nevezném jó játéknak, amit nyújtottam, mindenesetre élveztem, hajtottam. Lőttünk 2 gólt, az egyiket Sarah, a másikat én, amit sajnos 2 ellengól is követett, így 3-3-as döntetlen után jöhetett a hosszabbítás. Még amikor otthon voltam és egy kedves barátom megkérdezte, miért rohanok vissza, én azzal válaszoltam, ha büntetőre kerül sor, akkor az én nevem az első, így mennem kell. Éreztem, hogy a hétvégén sor kerül a büntetőkre és hogy még kelleni fogok a csapatnak, „hasznomat veszik”. :)  
A nevek írásánál egy percig sem kételkedtem benne, hogy én leszek a 2. számú lövő játékos. Azért a 2., mert a legutóbbi büntető párbajnál Aldo berakott kezdőnek, ami nem volt jó döntés, és ezt később el is mondtam neki. Megkértem, hogy ha legközelebb ilyen helyzetbe kerül a csapat, szívesen vállalok büntetőt, de ne elsőként jelöljön meg. Ennek van egy „lelki” oka, amit nem tudok megmagyarázni. Az más, ha a mérkőzés alatt kapunk büntetőt, akkor azt bevállalom, de elsőként kezdeni a büntetőpárbajt, elég rossz érzés. Aldo tiszteletben tartotta korábbi kérésemet és Sarah után én lettem a 2. lövő. Ha valakiben felmerül a kérdés, akkor már miért nem a 3. vagy a 4.!? Na igen, erre egy egyszerű mondattal reagálnék, amit Aldo mondott fél órával a mérkőzés után: „Azt akartam, hogy az első 2 lövő után 2 gólunk legyen!”. :)
Ezt a bizalmat, a hitet, amit kapok tőle... hihetetlen. 
Vissza a büntetőkhöz. Ők kezdték. 1-0, 1-1, 2-1. Ekkor jöttem én. Be kellett lőnöm, hiszen ha nem, hátrányba kerül a csapat. Hangos füttyszó kísérte lépteim, de szerencsére csak a fülemig jutott el a hazai szurkolók próbálkozása és fejben tovább tudtam koncentrálni, aminek gól lett az eredménye. 2-2 után az ő lövőjük kihagyta, majd a 4. lövő is, nálunk pedig (meglepő módon) mindenki belőtte, így miénk a 2 pont, ők csak 1-et kapnak. 3 büntetőpárbajunk volt már a szezon során, és ez volt az első, amikor mi jöttünk ki győztesként. Így utólag, ha visszagondolok; igen, megérte vizsga után 14 órát vonatozni és sietni vissza. A többiek amúgy nagyon kedvesen, örömmel fogadtak, jól esett, hogy mindenki örült nekem. Éreztem, hogy fontos vagyok, hogy a barátaimnak mondhatom őket, hogy szeretnek, hogy hiányoztak/hiányoztam nekik és hiányozni is fognak, ha már nem látom őket többé... :(

A hétvége óta nem sok minden történt. Befejeztem hibátlan önéletrajzomat, intézem a biztosításom, a kint tartózkodási engedélyem, a jogosítványomat, keresem az állásokat és amire látok esélyt, hogy megkaphatom, arra jelentkezem. Mellette ugye edzek is, ha már itt vagyok. :D
Tegnap voltam régi családomnál, Sandro nagyon édes volt, ahogy leszálltam a vonatról már futott hozzám és megölelgetett, majd nem akart haza engedni. Kérdezte, hogy miért nem alszom ott náluk. :) Jól vannak, jó volt látni őket, de jobb így, nem laknék már ott szívesen. A munkát illetően; elég nehéz, a végén még az is lehet, hogy visszatérek a „gyerekneveléshez”, de persze kicsinyített számban. 1-2 nap / pár óra felügyelet, amiben még benne lennék, a többi nap tanulás a májusi vizsgákra, pihenés. Ezzel már lekötném a felesleges „energiámat”, keresnék pénzt is, de azért még mindig szívesebben dolgoznék egy olyan helyen, ahol más /több/ emberrel kerülhetek kapcsolatba. A pénzt illetően, valószínű a gyerekfelügyelettel jobban járnék, de az nagyobb felelősség is. Na majd meglátjuk, hogy alakul a sorsom. Valahol biztos meg van írva, mit szántak nekem, nem aggódom. :)

A jövőmet illetően: jövő héten kerül sor a „ha itt maradsz, mire lenne szükséged” beszélgetésre Simonnal, aki ugye az SML edzője lesz. Ezen kívül van még 1 (2) csapat, akik szeretnének látni játszani soraikban. Azért írtam a zárójeles 2-t, mert az érdeklődő egyesületnek először hivatalosan tájékoztatnia kell a jelenlegi klubot szándékairól, és csak utána mehet a játékos próbajátékra. Az egyik már hivatalos, ha minden igaz, a másik még nem, de oda nem is kell próba játékra mennem, csak aláírni a szerződést. :D Jól eső dolgok ezek, mégis inkább a hazamenetel felé húz a szívem. Még sok idő van február közepéig (március elejéig), amikor is véglegesen ki kell jelentenem, hogy maradok-e, mindenesetre most a legfontosabb, hogy újra visszanyerjem „régi” formámat és megint élvezzem a játékot, a floorballt.